„A beszélgetés első részében Kovács Péter gyermekkori élményeiről és zenei indulásáról mesélt, most pedig pályájának alakulásáról és mestereiről beszél.”
Első fellépések, színpadi élmény
Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen érzés volt először színpadon állni?
Kovács Péter:
Az első fellépésemkor emlékszem, hogy természetesen izgultam, de aztán szinte már a második alkalommal ez majdnem, vagy teljesen eltűnt, mert rájöttem, hogy nekem a zenére, a saját dolgomra kell koncentrálnom, hogy azt jól csináljam. A közönség közül senki sem egyformán érzékeli az általam közvetített zenei jeleket; van, akit jobban megérint, van, akit kevésbé és én annyira szerettem a zenét, hogy egy idő után mindegy volt, hogy magunkban, a saját örömünkre, vagy másoknak játszom. Zenéltem és ez a fontos. Az csak külön jó, ha ez másnak is tetszik. Ezt éreztem akkor, színpadon, de ez némiképp változott táncházi, vagy színpadi tánckísérő zenészként, hiszen ott a táncosok kiszolgálása az elsődleges, hogy elsősorban ők érezzék jól magukat. Ahhoz persze jó, ha mi is élvezzük a zenét, de közben figyelünk is.
Hangszerek és útkeresés
Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan alakult ki a hangszeres világa? Miért több hangszer?
Kovács Péter:
Kamaszként annyira szerelmes voltam a népzenébe, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik hangszerbe mélyedjek bele jobban, melyik elsajátításába fektessek több energiát, melyik legyen a főhangszerem – és ez majdhogynem máig így van. Azt szoktuk mondani valamire, ami nagyon jó, hogy az „hét nyelven beszél” – hát, ha én annyi nyelven beszélnék, mint ahány hangszeren játszom, akkor „nem lehetne eladni”. Ugyanis hét hangszeren játszom többé-kevésbé aktívan, persze nem egyforma szinteken: ha a dorombot nem számolom bele, akkor furulyán (most ennek a változatait nem veszem külön), dudán, tamburán, kobzon, hegedűn, brácsán és bőgőn.
A duda és tanulmányok
Szabó Árpád (Tradíciók):
Mikor és hogyan került a duda a középpontba?
Kovács Péter:
A magyar bőrduda hangja szerintem nekem először a Magyar Rádió népzenei műsoraiból tetszett meg, hiszen a három síp egy teljes zenekari hangzást biztosít, mint a hegedű, brácsa és a bőgő felállás: dallam, kíséret és basszus. Ezen felbuzdulva aztán, ha jól vezetem vissza 1990-ben beiratkoztam az óbudai zeneiskola népzene szakára, ahol ifj. Csoóri Sándortól tanultam egy rövid ideig dudálni, ő csinálta az első hangszeremet is. Utána viszont ugyanott Lányi Györgytől népi brácsatudásomat fejlesztettem. Akkoriban még az életkorom miatt járt a vasúti ingyenjegy, hiszen apám akkor aktív vasúti motorvezetőként dolgozott, így nem okoztak terhet a Budapestre való utazások. Közben, vagy ezután itthon átiratkoztam a szombathelyi illetőségű Horváth Attila népzenetanárhoz, aki Zalaegerszegen, a zeneiskolában szintén brácsásként, kontrásként tanított.
Táborok és meghatározó élmények
Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen hatással voltak a táborok és a mesterekkel való találkozások?
Kovács Péter:
A vonóshangszereken való tudás azért kifizetődőbb egy népzenész számára, mert a magyar táncházmozgalomban ezek a fő hangszerek, a hegedű, a brácsa és a bőgő. A furulyások és a dudások hagyományosan egyedül játszottak, hiszen pásztorhangszerekről van szó. Dudálni a táncegyüttesek nagyon ritkán hívják a zenészeket színpadi tánckísérethez, pláne táncházba, a tambura használata pedig, ha a hagyományokhoz hűek akarunk maradni nem fér bele minden magyar népzenei tájegység zenéjébe. Így adta magát, hogy elkezdjek a népi vonóshangszerekkel komolyabban foglalkozni, meg persze azért is, mert ezek hangja, ritmusa, hangulata is tetszik. 1991 nyarán már a jászberényi néptánc- és népzenei táborban zalaegerszegi népzenész tanulótársaimmal együtt a szakma krémjétől sajátíthattam el a stílusbeli, tájspecifikus finomságokat…
Zenekarok, szakmai út
Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan alakult a zenekari pályája?
Kovács Péter:
A zeneiskolai diákokból álló formációkat kinőve elkezdtek hívni a felnőtt népzenei együttesekbe is. Horváth Attila népzenetanárom hamar fölfedezte mozdíthatóságomat, így a saját zenekarába kezdett hívni, többek között a Zalai Táncegyütteshez is. Varga János „Boxos” együttesvezető akkoriban az Egerszeg Fesztiválra megszervezte többször is, hogy Erdélyből jöjjenek eredeti falusi parasztbácsik, nénik, akik még a hagyományos környezetben és módszerekkel tanulták és élték meg az autentikus néptáncot. Tőlük a táncosaink ezeket első kézből figyelhették meg és természetesen a velük való találkozás és ismeretség, a nekik való muzsikálás és az onnan hozott zenészek kiegészítése, kísérete nekem is emlékezetes élmények maradnak. Akkor ez a kultúra az öregeknél még tettenérhető volt, élt és mi még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezt tőlük személyesen láthattuk, hallhattuk. A későbbi generációknak sajnos már csak leginkább a hang- és videófelvételek (ínyenceknek a kották) maradtak, ha ezt a zenét és táncot akarják elsajátítani. Így aztán a táncegyüttessel 1995-ben egy erdélyi tanulmányi körúton vettem részt, ami szintén az emlékeimet gyarapítja.
Sapkában Horváth Attila, középen Kovács Péter hegedűvel, Mester László „Pintyő” brácsával.
A zalaegerszegi Harangláb zenekarban nem is tudom, mikortól lettem kisegítőből állandó tag; talán a 90-es évek második felétől, mert fényképek bizonyítják, hogy 1994-ben már a tűzoltóházban velük zenéltem. Visszaugorva az időben, amikor már ifj. Horváth Károlyt ismertem, hozzá jártam népzenére a zeneiskolába talán 1989-ben, akkor a brácsán az első akkordokat, fogásokat nem is ő, hanem a Harangláb akkor brácsása, Kocsis Csaba mutatta meg nekem a zalaegerszegi Parkerdőben. Később aztán Karcsi ajánlott be a Harangláb zenekarba, mint tehetséges fiatalt kisegítőnek, majd aztán fix tag lettem. A legutóbbi Harangláb jubileumi műsoron beszélgettem Kocsis Csabával, aki elmondta, hogy miután megbizonyosodott tehetségemről, lelkesedésemről, nyugodt szívvel adta át annakidején a stafétabotot (stílusosabban: a vonót) a zenekarban a kontrás, brácsás funkcióban. Azóta ennek az egyetlenegy zenekarnak vagyok az állandó tagja, de ez nem kizáró ok: alkalmi zenésze vagyok több formációnak, vagy alkalmi zenekarnak; szívesen megyek, ha hívnak. Én vagyok az egyetlen zenész, aki a Zalai Táncegyüttest kísérem tkp. még most is, szinte folyamatosan a 90-es évek óta, több zenekarral. Több néptáncos generációnak húztam, húzom a talpa alá.
Elismerések
Szabó Árpád (Tradíciók):
Kapott-e elismeréseket, díjakat pályafutása során? Melyikre a legbüszkébb? Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések?
Kovács Péter:
Csak a keszthelyi Helikon középiskolás versenyekre tudok az egyéni díjazottságom szempontjából visszaemlékezni, amiken indultam gimnazistaként két évben is, mind a két alkalommal díjaztak. Inkább humoros mementóként emlékszem vissza arra, hogy az egyik évben duplán is indultam: az egerszegi zeneiskola népi kisegyüttesével és dudával szólóban is és akkor tkp. megelőztem saját magamat, mert az egyik módon arany, a másikkal pedig ezüst minősítést értem el ugyanazon a versenyen. Hogy melyikből melyiket, már magam se emlékszem, hiszen nem a díjazottság a lényeg. A táncházmozgalom alapítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett Halmos Béla népzenész, prímás volt a zsűriben, aki azt mondta, emlékszem, hogy a dudajátékomat „hagyományhű előadásmód” jellemezte. A zenekarban való megmérettetéseket tekintve: a Helikon-versenyeket megelőzően 1989-ben még kisegítőként utaztam a Harangláb együttessel a bonyhádi fesztiválra, ahol a zenekar a Magyar Rádió különdíját nyerte el. Később, már mikor zenekari tag voltam, a Harangláb 2010-ben Zalaegerszegért Díjban, 2019-ben pedig Zalai Príma díjban részesült. Persze jól esnek az embernek az elismerések, a díjazások, de nem feltétlenül ez határozza meg, hogy valaki jó zenész-e, vagy hogy szeretik-e.
„A beszélgetés a következő részben a hagyomány, közösség és jelen kérdéseivel folytatódik.”
Szabó Árpád
Hozzáteszem, hogy bár az óbudai zeneiskolában már láttam széki
zenészeket, de Jászberényben találkozhattam talán először más erdélyi falusi
zenészekkel, táncosokkal, nótafákkal a mezőségi Magyarszovátról, Gyimesből és
talán még Kalotaszegről is, ami egy életre szólóan meghatározó élmény lett
számomra. Igaz, hogy akkor már volt egy dudakazettám eredeti pásztoremberek
hangszerjátékával, de addig szerintem csak jellemzően rádióból, lemezről és
másodkézből tanároktól hallhattam ezt a zenét és bár magam rádióból vettem föl
kazettákra népzenei műsorokat, műsorszámokat (eleinte átjátszókábel nélkül, a
magnó beépített mikrofonjával a rádió hangszórójából), de eredeti falusi
erdélyi népzenét a maga funkciójában (táncházban, lakodalomban,
népzenegyűjtéskor) rögzítve először szerintem csak ott, a jászberényi táborban
kaptam kazettamásolatban egy ott tanító népzenésztől. Említenem se kell, hogy
utána, ahogy mondani szokták „rongyosra hallgattam” őket (bár szerintem ma is
jó állapotban vannak). Nagyon megragadott amellett, amit ott, Jászberényben az
ott vendégeskedő erdélyi zenészektől én magam vettem fel. Emlékszem, a dudát is
vittem magammal. Bár a tanárom is ott volt, de dudatanítás nem volt, én mégis
kinéztem egy körben falakkal ellátott, csempézett szabadtéri zuhanyzót – mivel
a tábor közvetlenül a termálfürdőnél volt – amibe bementem és akármilyen hamis
is volt a duda, a délutáni pihenőidőben fújtam, hogy gyakoroljak,
állóképességet szerezzek. Gondolom, hogy a zárt kőzuhanyzó még jobban dobhatta
a hangot, fölerősíthette, szinte szétvethette a hang a kis építményt, a pihenni
vágyók „örömére”. 1994-ben aztán már egyedül mentem el vonattal a
kalotaszentkirályi néptánctáborba, ahol Tóni Rudi mérai brácsástól tanulhattam.
Ott még az esti táncházakban együtt volt a kalotaszegi cigányzenészek
nagyrésze, akik legendák a népzenész körökben. Én még személyesen
találkozhattam velük és hallgathattam a muzsikájukat, sőt: lelkesedésemben még
közéjük is merészkedtem az egyik zenésztől kölcsönkapott kisbőgőn.