„A beszélgetés első részében Kovács Péter gyermekkori élményeiről és zenei indulásáról mesélt, most pedig pályájának alakulásáról és mestereiről beszél.”

Első fellépések, színpadi élmény

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen érzés volt először színpadon állni?

Kovács Péter:
Az első fellépésemkor emlékszem, hogy természetesen izgultam, de aztán szinte már a második alkalommal ez majdnem, vagy teljesen eltűnt, mert rájöttem, hogy nekem a zenére, a saját dolgomra kell koncentrálnom, hogy azt jól csináljam. A közönség közül senki sem egyformán érzékeli az általam közvetített zenei jeleket; van, akit jobban megérint, van, akit kevésbé és én annyira szerettem a zenét, hogy egy idő után mindegy volt, hogy magunkban, a saját örömünkre, vagy másoknak játszom. Zenéltem és ez a fontos. Az csak külön jó, ha ez másnak is tetszik. Ezt éreztem akkor, színpadon, de ez némiképp változott táncházi, vagy színpadi tánckísérő zenészként, hiszen ott a táncosok kiszolgálása az elsődleges, hogy elsősorban ők érezzék jól magukat. Ahhoz persze jó, ha mi is élvezzük a zenét, de közben figyelünk is.

Hangszerek és útkeresés

Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan alakult ki a hangszeres világa? Miért több hangszer?

Kovács Péter:
Kamaszként annyira szerelmes voltam a népzenébe, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik hangszerbe mélyedjek bele jobban, melyik elsajátításába fektessek több energiát, melyik legyen a főhangszerem – és ez majdhogynem máig így van. Azt szoktuk mondani valamire, ami nagyon jó, hogy az „hét nyelven beszél” – hát, ha én annyi nyelven beszélnék, mint ahány hangszeren játszom, akkor „nem lehetne eladni”. Ugyanis hét hangszeren játszom többé-kevésbé aktívan, persze nem egyforma szinteken: ha a dorombot nem számolom bele, akkor furulyán (most ennek a változatait nem veszem külön), dudán, tamburán, kobzon, hegedűn, brácsán és bőgőn.

 A duda és tanulmányok

Szabó Árpád (Tradíciók):
Mikor és hogyan került a duda a középpontba?

Kovács Péter:
A magyar bőrduda hangja szerintem nekem először a Magyar Rádió népzenei műsoraiból tetszett meg, hiszen a három síp egy teljes zenekari hangzást biztosít, mint a hegedű, brácsa és a bőgő felállás: dallam, kíséret és basszus. Ezen felbuzdulva aztán, ha jól vezetem vissza 1990-ben beiratkoztam az óbudai zeneiskola népzene szakára, ahol ifj. Csoóri Sándortól tanultam egy rövid ideig dudálni, ő csinálta az első hangszeremet is. Utána viszont ugyanott Lányi Györgytől népi brácsatudásomat fejlesztettem. Akkoriban még az életkorom miatt járt a vasúti ingyenjegy, hiszen apám akkor aktív vasúti motorvezetőként dolgozott, így nem okoztak terhet a Budapestre való utazások. Közben, vagy ezután itthon átiratkoztam a szombathelyi illetőségű Horváth Attila népzenetanárhoz, aki Zalaegerszegen, a zeneiskolában szintén brácsásként, kontrásként tanított.

 

Táborok és meghatározó élmények

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen hatással voltak a táborok és a mesterekkel való találkozások?

Kovács Péter:
A vonóshangszereken való tudás azért kifizetődőbb egy népzenész számára, mert a magyar táncházmozgalomban ezek a fő hangszerek, a hegedű, a brácsa és a bőgő. A furulyások és a dudások hagyományosan egyedül játszottak, hiszen pásztorhangszerekről van szó. Dudálni a táncegyüttesek nagyon ritkán hívják a zenészeket színpadi tánckísérethez, pláne táncházba, a tambura használata pedig, ha a hagyományokhoz hűek akarunk maradni nem fér bele minden magyar népzenei tájegység zenéjébe. Így adta magát, hogy elkezdjek a népi vonóshangszerekkel komolyabban foglalkozni, meg persze azért is, mert ezek hangja, ritmusa, hangulata is tetszik. 1991 nyarán már a jászberényi néptánc- és népzenei táborban zalaegerszegi népzenész tanulótársaimmal együtt a szakma krémjétől sajátíthattam el a stílusbeli, tájspecifikus finomságokat…

 

Zenekarok, szakmai út

Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan alakult a zenekari pályája?

Kovács Péter:
A zeneiskolai diákokból álló formációkat kinőve elkezdtek hívni a felnőtt népzenei együttesekbe is. Horváth Attila népzenetanárom hamar fölfedezte mozdíthatóságomat, így a saját zenekarába kezdett hívni, többek között a Zalai Táncegyütteshez is. Varga János „Boxos” együttesvezető akkoriban az Egerszeg Fesztiválra megszervezte többször is, hogy Erdélyből jöjjenek eredeti falusi parasztbácsik, nénik, akik még a hagyományos környezetben és módszerekkel tanulták és élték meg az autentikus néptáncot. Tőlük a táncosaink ezeket első kézből figyelhették meg és természetesen a velük való találkozás és ismeretség, a nekik való muzsikálás és az onnan hozott zenészek kiegészítése, kísérete nekem is emlékezetes élmények maradnak. Akkor ez a kultúra az öregeknél még tettenérhető volt, élt és mi még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezt tőlük személyesen láthattuk, hallhattuk. A későbbi generációknak sajnos már csak leginkább a hang- és videófelvételek (ínyenceknek a kották) maradtak, ha ezt a zenét és táncot akarják elsajátítani. Így aztán a táncegyüttessel 1995-ben egy erdélyi tanulmányi körúton vettem részt, ami szintén az emlékeimet gyarapítja.

 

 

A zalaegerszegi Harangláb zenekarban nem is tudom, mikortól lettem kisegítőből állandó tag; talán a 90-es évek második felétől, mert fényképek bizonyítják, hogy 1994-ben már a tűzoltóházban velük zenéltem. Visszaugorva az időben, amikor már ifj. Horváth Károlyt ismertem, hozzá jártam népzenére a zeneiskolába talán 1989-ben, akkor a brácsán az első akkordokat, fogásokat nem is ő, hanem a Harangláb akkor brácsása, Kocsis Csaba mutatta meg nekem a zalaegerszegi Parkerdőben. Később aztán Karcsi ajánlott be a Harangláb zenekarba, mint tehetséges fiatalt kisegítőnek, majd aztán fix tag lettem. A legutóbbi Harangláb jubileumi műsoron beszélgettem Kocsis Csabával, aki elmondta, hogy miután megbizonyosodott tehetségemről, lelkesedésemről, nyugodt szívvel adta át annakidején a stafétabotot (stílusosabban: a vonót) a zenekarban a kontrás, brácsás funkcióban. Azóta ennek az egyetlenegy zenekarnak vagyok az állandó tagja, de ez nem kizáró ok: alkalmi zenésze vagyok több formációnak, vagy alkalmi zenekarnak; szívesen megyek, ha hívnak. Én vagyok az egyetlen zenész, aki a Zalai Táncegyüttest kísérem tkp. még most is, szinte folyamatosan a 90-es évek óta, több zenekarral. Több néptáncos generációnak húztam, húzom a talpa alá.

Elismerések

Szabó Árpád (Tradíciók):
Kapott-e elismeréseket, díjakat pályafutása során? Melyikre a legbüszkébb? Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések?

Kovács Péter:
Csak a keszthelyi Helikon középiskolás versenyekre tudok az egyéni díjazottságom szempontjából visszaemlékezni, amiken indultam gimnazistaként két évben is, mind a két alkalommal díjaztak. Inkább humoros mementóként emlékszem vissza arra, hogy az egyik évben duplán is indultam: az egerszegi zeneiskola népi kisegyüttesével és dudával szólóban is és akkor tkp. megelőztem saját magamat, mert az egyik módon arany, a másikkal pedig ezüst minősítést értem el ugyanazon a versenyen. Hogy melyikből melyiket, már magam se emlékszem, hiszen nem a díjazottság a lényeg. A táncházmozgalom alapítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett Halmos Béla népzenész, prímás volt a zsűriben, aki azt mondta, emlékszem, hogy a dudajátékomat „hagyományhű előadásmód” jellemezte. A zenekarban való megmérettetéseket tekintve: a Helikon-versenyeket megelőzően 1989-ben még kisegítőként utaztam a Harangláb együttessel a bonyhádi fesztiválra, ahol a zenekar a Magyar Rádió különdíját nyerte el. Később, már mikor zenekari tag voltam, a Harangláb 2010-ben Zalaegerszegért Díjban, 2019-ben pedig Zalai Príma díjban részesült. Persze jól esnek az embernek az elismerések, a díjazások, de nem feltétlenül ez határozza meg, hogy valaki jó zenész-e, vagy hogy szeretik-e.

„A beszélgetés a következő részben a hagyomány, közösség és jelen kérdéseivel folytatódik.”

Szabó Árpád