Pálya, döntések, nehézségek

Szabó Árpád (Tradíciók):
Miért pont ezt az irányt választotta? Volt-e olyan pillanat, amikor nehézségek miatt elgondolkodott a pályamódosításon?

Kovács Péter:
Ez a zene számomra tényleg kamaszkori szerelem volt, olyannyira, hogy az erre való koncentrálás majdnem a gimnáziumi tanulmányaim rovására ment. Most így utólag belegondolva „mindent egy lapra tettem fel” (bár kártyázni nem tudok), használható szakmai végzettségem nincs. Később a pedagógiai tanulmányaim nem sikerültek, ezért „csak” bölcsész diplomám van, amivel önmagában így nehéz lenne elhelyezkedni. Nem volt B-tervem, csak a népzene, viszont korunkban akármilyen zenei műfajban nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy valaki csak a zenélésből megéljen. A művészeknek, ha éppen nem világsztárok mindig is bizonytalan volt a megélhetése, pláne egy „rétegműfajt”, a magyar népzene autentikus megszólalását képviselő zenésznek. Sokan ezt a Covid miatt kezdték érezni, megérteni, de szerintem ez már korábban is így volt. Az elektromos és a mesterséges zene megjelenésével, fejlődésével napjainkban ez egyre inkább csúcsosodik.

 

 

Jelen és szakmai tervek

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen jelenlegi projekteken dolgozik? Milyen tervei vannak a közeljövőben?

Kovács Péter:
Mivel „a Magyar Népzene Tára” (van ilyen nevű kötetsorozat) átvitt és konkrét értelemben is kimeríthetetlen, már szerintem a kezdetektől tisztában vagyok vele, hogy ez egy életre szóló tanulási folyamatot jelent, hiszen elképzelhetetlenül gazdag a dallamok variánsainak a tárháza dialektusok szerint és az előadásmódbeli színes jellegzetességek tájegységek és egyének szerint, ahogyan azokat az ún. „adatközlőktől”, tehát a nótafáktól, falusi hangszerjátékosoktól fölgyűjtötték és rendszerezték. Másképp játszanak pl. hegedűn a Kárpátok keleti végein Gyimesben, mint mondjuk Vas vármegyében. Ha valaki vállaltan „revival” népzenész, akkor mindezeket az eltéréseket – a közös alapon kívül – elvileg mind tudnia kéne fejben és kézben, előadásmódban pedig reprodukálni. Tehát ezt tekintve nem is kérdés, hogy mi a feladata egy népzenésznek egy egész életen át.

Mivel hét hangszeren játszom, szeretném természetesen mind a hét hangszeren a tudásomat elmélyíteni, gyarapítani, további gyakorlatot szerezni, kezdve már a vonófogásoktól, a pengetők tartásától, hiszen az utóbbit senki nem tanította nekem a tambura esetében, nekem kellett ezekre rájönnöm, de mostanában kezdtem vizsgálgatni, hogy valóban jól csinálom-e. Mostanában kezdtem utánajárni, hogy mi lehet a tamburaverő ideális anyaga, vastagsága, hossza és tartása, fogása, ami eltér a koboz pengetőjétől, aminek még mindig keresem az ideális anyagát, állagát, hiszen nem jut a mostani urbanizált világban olyan könnyen lúdtollhoz az ember, ami az eredeti lenne. Ha nem szabványos az én gyakorlatom, a jó hangzás és a kényelmes, de effektív hangszerkezelés céljából ha kell, újratanulom az egészet az alapoktól.

Dudazene és kutatás

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen kutatások, zenei kérdések foglalkoztatják jelenleg?

Kovács Péter:
A magyar dudazenéről olyan nagyon sok emlékünk, hangfelvételünk nincs abból a korból, a XX. század elejéről, tehát a magyar dudazenei kultúra virágkorának a végéről, amikor az még tettenérhető volt a kb. 3 perces fonográfhengerek recsegő-ropogó, zajos visszajátszásain. Ezért nem tudjuk, hogy bizonyos dallamokat hogy játszottak, mert nem került rá minden a viaszhengerekre. Sokan a dudát, a dudazenét valami nagyon ősi dolognak tartják a hangzása miatt, és az is. De a XX. századi magyar dudafelvételek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a dudások is haladtak a korral (főleg, hogy sokszor akár még lakodalmakban is játszottak), tehát ezek a hagyományőrző pásztoremberek némileg modernizálódtak, az aktuális kor és társadalmi közeg igényeit ki akarván elégíteni. Vagyis újstílusú, nagyobb hangterjedelmű népdalokat, sőt: magyarnótákat, polgári táncdallamokat is játszottak. Viszont a duda skálája, hangterjedelme egy oktávot tesz ki, felfelé és lefelé nem bővíthető, így az a kérdés foglalkoztat, hogy ezeket a modernebb dallamokban meglévő, dudán nem kijátszható hangokat és dallamfordulatokat a dudások hogyan, milyen helyettesítő hangokkal, ill. technikákkal váltották ki. Ebben a szellemben szeretném lokálpatrióta kiindulásból a zalai népdalokat (is) dudás módra rekonstruálni. Ezt el is kezdtem a különböző népdalgyűjtésekből – elsősorban a régies népdalokat persze, de az újstílusúakat is.

Hagyomány és közösség

Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan látja a hagyományőrzés szerepét a mai világban?

Kovács Péter:
Közhelynek számít, de elmondom én is: a hagyományőrzésnek közösségmegtartó, a hagyományápolásnak közösségteremtő ereje van. A népi hagyományokat, így a néptáncokat és a népzenét fenntartó természetes közeg, társadalmi berendezkedés megszűnt és amúgy is a modern világban a technikai vívmányok, a globális piac, divat és egyebek miatt egyre inkább izolálódnak az egyének, holott az embereknek szükségük van a társas együttlétre. Ezt a népzenei együttesben, néptáncegyüttesben való közös jelenlét is betöltheti vagy a népi kézművességnek a csoportos foglalkozásokban való megélése. Sajnos szétforgácsolódott ez, kevés az olyan ember, család, kisebb közösség, amely mindezt a három hagyományelemet – zene, mozgás és tárgyalkotás, hogy mást ne is említsünk – egyben, egységben éli meg, tehát ahogy annakidején természetesen is mindez egyidejű volt. Biztos vagyok benne, hogy az éneklésnek is lélekgyógyító, vagy karbantartó szerepe van: ha évezredeken át így volt, mért lenne most másképp? Ugyanolyan gyógyír lenne, ha a modern ember is így élne vele. Kevesebb lelkibeteg lenne, ha mindenki kiénekelné magából, ami bántja, amit megélt, stb. Szerintem egészségesebb az a lélek, aki nem tagadja meg az ősei kultúráját, a saját kulturális gyökereit, hanem, ahogy a fa a földben a gyökerei által válik fixszé, egy ember is ezáltal lehet szerintem igazán stabillá. A jelen a múltban gyökerezik, a jelen meg a jövő alapja lehet olyan mechanizmusok által, amik a múltban is működtek. A modern, izolálódásra szánt embernek is ugyanúgy szüksége van a közösségi, társas együttlétek megélésére, mért nem lehetne ennek az egyik eszköze a saját népi hagyományunk? A mindezekre való rávilágításban fontosnak tartom az értelmiség szerepét, hiszen a 70-es években létrejött táncházmozgalom sem falusi parasztok mozgalma, hanem budapesti értelmiségiek hívták életre a nagyvárosban. A XX. sz. első felében életrehívott Gyöngyösbokréta-mozgalom ugyan falusi néptáncegyütteseket hozott létre, de szintén felülről jövő, értelmiségi kezdeményezés és szervezés volt. Ezt elítélhetjük, mint külső beavatkozást, viszont ennek köszönhető, hogy megmaradt a rábaközi dus nevű tánc (legalábbis színpadon), a sárközi páros ugrós és milyen sok más tánc, aminek a Gyöngyösbokréta létezése nélkül mára már a nyomait sem látnánk és csak találgathatnánk, foszlányelemekből összerakva, hogy hogy is nézett az ki, milyen dallamra táncolták, stb.

 

 

 

Kihívások a népzenében

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen kihívásokat lát a népzene, néptánc jövőjében? Hogyan látja a magyar népzene helyzetét?

Kovács Péter:
A kihívást abban látom, hogy a források megváltozása, hiánya produkál bizonyos színpadi, zenei előadásmódbeli jelenségeket. Én még ahhoz a szerencsés generációhoz tartozhatok, aki – ahogy mondtam pl. a kalotaszegi tábor kapcsán – fizikailag találkozhattam a népzenét eredeti funkciójában, közegében játszó falusi zenészekkel. Egy ilyen fizikai találkozás, mintavétel más hangulatú, hangszínű és technikájú muzsikálást eredményez, mint azoknak a zenélése, akik már csak hangzó-, vagy filmanyagról informálódhatnak a magyar népzenei tájegységek, falvak zenéinek jellegzetességeiről. Tehát félő, hogy ezeknek a fizikai megfigyeléseknek, találkozásoknak a hiánya puhányabb, jellegtelenebb felfogást és előadásmódot eredményez. Nemrégiben láttam az interneten egy videót egy ismerős táncegyüttesről, amikor egy zenekar kísérte őket, akik az adott fesztivál kísérőzenekara volt. Először csak a zenét figyeltem és nem tudtam rájönni, hogy az milyen tájegységről származhat, pedig egyet, s mást megéltem. Kerestem a stíluselemeket, mint fogódzót, de hiába. Akkor a tánc alapján gyanút fogtam, hogy nem vajdaszentiványi ez? Tehát egy erdélyi falu tánca. Aztán jött egy ismerős dallam és úgy jöttem rá, hogy ez bizony szentiványi akart lenni, pedig én a zene alapján bármilyen anyaországi általános zenére, táncra tippeltem, friss csárdásra. Bár sok forrás van, amik már ingyenesen is elérhetők a világhálón, zenei, vagy videós anyagok, a fiatal vonószenészek nagy része szerintem mégsem ezekről tanulja a stílust, hanem a fizikai találkozásokat próbálják a falusiak helyett, – mivel azokkal már nem lehet – a városi cigányzenészekkel kiépíteni. Az éttermi magyar cigányzene, tehát a városi népies vonószene kétségkívül hungarikum, de az egy más műfaj, még hogyha népzenei gyökerű, rokon műfaj is. Tehát ha valaki ezeket a mintákat követi a népzenében, akkor az más hangzást fog eredményezni, nem az eredeti népi, falusi jelleget. Talán érdemesebb lenne a gyökerekből táplálkozni még akkor is, ha azok már csak hanghordozókon, képileg rögzítve érhetők el, mert azok az eredeti felvételek tükrözik az eredeti, helyi stíluselemeket.

Egy másik aspektus: ahogy én játszom a népzenét, elvileg változtatás nélkül, ahogy a falusiak, az leginkább tánczene, így legszívesebben tánc alá muzsikálok, táncházban, vagy színpadon koreográfiakíséretként. Önálló zenekari produkciókban is persze, de ez a fajta népi tánczene a maga eredeti formájában tánchoz való, a színpadi törvények viszont valamilyen szintű szerkesztettséget, feldolgozást igényelnek, ahogy az is, ha valaki otthon csak hallgatni szeretné azt, az már változatosabb szerkesztettséget kíván. Ezt sokan csinálják, de azt figyeltem meg, hogy a népzenei feldolgozások, a „world music”, a világzene, tehát az etnikai alapú könnyűzene magyar vonatkozású világában is azok a legjobbak, akik az autentikus, hagyományos népzenei alapokkal tisztában vannak, maguk is jó népzenészek. Ők tudnak jó világzenét, ahogy én hívom: etnikai alapú könnyűzenét csinálni. Azzal egyetértek, hogy a könnyűzene helyileg mindenütt a világban legyen folklóralapú, de ebben is legyen igényes a zeneszerkesztő. Pl. azt nem szeretem, ha olyan csekély a világzenészek népdalismerete, hogy olyan népdalokat dolgoznak fel, amiket mindenki ismer az óvodából, vagy az általános iskolai énektankönyvből. Vagy másodkézből, pl. a Muzsikás együttestől ismerik, de még annak a saját, eredeti, belső ritmikáját, hangsúlyait is megváltoztatják. Az alapoknak mindig maradniuk kell és ahhoz meg megfelelő forrás- és stílusismeret kell még így, a nem népzenészeknek is.

Egy harmadik lehetséges kihívás, de ez szintén belső, szakmai téma, hogy ebben a népi tánczenében a néptáncos divatok háttérbe szorítanak bizonyos falvak, tájegységek zenéit, amiket csak koncertjelleggel adhatunk elő. Ilyen pl. a magyarszováti: ez a belső-mezőségi tájegységhez tartozik, a tánca viszont nem olyan virtuóz, vagy gyors, mint a szintén belső-mezőségi Magyarpalatkáé, Visáé, Vajdakamarásé, de a zenéje gyönyörű. Tehát vannak olyan falvak táncai, amiket a néptáncosok preferálnak, de ahhoz képest meg kevés népzenei adat van abból a faluból, mikrotájegységről és fordítva: amiket a népzenészek a legszebbnek tartanak, azokhoz kevés táncgyűjtés áll rendelkezésre, hogy hogyan is táncoltak arra hagyományosan. Vagy nem a legvirtuózabb, legszínpadképesebb, leglátványosabb az odavaló tánc. A moldvai táncok közül meg csak a könnyebbeket tanítják, így viszont alig, vagy soha nem játszunk bizonyos moldvai táncdallamokat. Ezekben kéne valami egyensúlyt találni.

 

 

Nyelvészet, egyéb tevékenységek

Szabó Árpád (Tradíciók):
Mivel foglalkozik még a zenélésen kívül?

Kovács Péter:
Már említettem a bölcsész végzettségemet. Ez alkalmazott nyelvészeti szakot jelentett. Már a korábban ecsetelt kamaszkori ébredésemkor is megjelent nálam a nyelvek iránti érdeklődés általában és konkrétan is bizonyos nyelvek iránt. Ez persze nem azt jelenti, hogy beszélném is ezeket a nyelveket. De azt el lehet mondani, hogy inkább a szerkesztett nyelvek iránt érdeklődöm – nem szeretjük a „mesterséges nyelv” kifejezést. Alapjában véve minden nyelv valamilyen szinten „mesterséges”, vagy szerkesztett, mert a különböző nyelvjárásokat egységes irodalmi, hivatalos nyelvvé, köznyelvvé kellett tenni és ez egy szándékos beavatkozás, mint pl. a nyelvújítás, ami a nemzeti nyelvek, írásbeli standardok kialakításánál is szükséges volt. Az ilyen „természetes” nyelvek viszont rendkívül bonyolultak és nehezek, tele vannak nyelvtani szabályokkal és kivételekkel, az anyanyelvi beszélők viszont eleve előnyt élveznek a beszélgetésekben azokkal szemben, akiknek ezeket a nyelveket idegennyelvként kell megtanulniuk. Erre jön a semleges közvetítőnyelv eszméje, ami minden beszélőnek egyenlő esélyeket biztosít, hiszen (elvileg) ezek egyikünknek sem az anyanyelvei. Ilyen nyelvekre több próbálkozás volt már a történelem folyamán – de ez az egész téma egy újabb beszélgetést érne meg; talán ez is belekapcsolódhat a Tradíciók-portál tematikájába, hiszen vannak a hagyományokhoz kapcsolódó vonatkozásai.

 

 

Zárszó

A beszélgetés során egy olyan életút rajzolódott ki, amelyben a hagyomány nem múlt idő, hanem jelen idejű tapasztalat. Kovács Péter munkássága azt mutatja, hogy a népzene nem pusztán megőrzendő érték, hanem élő, alakítható és továbbadható örökség.

A Tradíciók számára különösen fontos, hogy olyan alkotókat mutasson be, akik ezt a szemléletet képviselik: hitelesen, elkötelezetten és mély belső meggyőződéssel.

 

 

A közeljövőben Kovács Péterrel egy külön írásban térünk vissza, amelyben nyelvészeti állásfoglalásáról és az általa képviselt gondolkodásmódról adunk majd részletesebb képet.

 

Szabó Árpád