Hetvenkét évesen azt hittem, hogy egyszerűbb lesz a világ. Nem azért, mert kevesebb esemény történik majd körülöttem, hanem azért, mert az ember ennyi idősen már hajlamos azt gondolni, hogy eleget látott ahhoz, hogy eligazodjon a történelem útvesztőiben. Láttam rendszereket felemelkedni és összeomlani, eszméket diadalra jutni, majd feledésbe merülni, politikusokat ünnepelni és ugyanazokat a politikusokat később átkozni. Azt hittem, hogy a tapasztalat idővel rendet tesz az ember fejében.

Most mégis azt érzem, hogy hónapok óta ugyanazzal a kérdéssel birkózom, és nem találom rá a választ. Nem tudom pontosan, hogy hol állok.

Konzervatív ember vagyok. Ezt soha nem titkoltam. Fontos számomra a hagyomány, a keresztény kultúra, a nemzeti közösség gondolata, és fontos számomra az is, hogy egy társadalomnak legyenek erkölcsi és kulturális kapaszkodói. Talán éppen ezért gondoltam hosszú ideig úgy, hogy egy politikai fordulat után könnyen el tudom majd dönteni, mit érzek. Örülök-e neki, vagy elutasítom. Támogatom-e, vagy szembefordulok vele.

Ehhez képest két hónap telt el, és én még mindig ugyanott állok.

Látom az előző rendszer hibáit, sőt ma már azt is belátom, hogy sok tekintetben elkerülhetetlen volt a változás. Egyetlen politikai közösség sem kormányozhat hosszú éveken keresztül úgy, hogy közben ne kövessen el hibákat. Egyetlen hatalom sem hiheti azt, hogy mindig igaza van. A választók ítéletét tudomásul kell venni, akkor is, ha az ember szívének kedves politikai oldal szenved vereséget. De miközben ezt elfogadom, nem tudok szabadulni egy másik érzéstől sem.

Attól, hogy a közélet hangja egyre nyersebb, egyre indulatosabb, egyre türelmetlenebb lett.

Amerre nézek, haragot látok. A közösségi oldalak kommentjeiben, a politikai gyűléseken, az utcai beszélgetésekben, sőt olykor a hivatalos megszólalásokban is. Mintha az ország jelentős része egyszerre akarna ítélkezni, elszámoltatni, büntetni és elégtételt venni. Nem a jog útján, nem a bizonyítékok türelmes mérlegelésével, hanem azonnal. Most. Rögtön.

És ilyenkor óhatatlanul eszembe jut a történelem egyik régi tanulsága.

Az emberiség nem véletlenül találta ki a törvényeket, a bíróságokat és az intézményeket. Nem azért, mert a tömeg mindig téved, hanem azért, mert a feltüzelt tömeg olykor képtelen különbséget tenni igazság és bosszú között. A Biblia történeteiben ugyanúgy megtaláljuk ennek nyomait, mint a történelemkönyvek lapjain. Pilátus annak idején a tömeg elé vitte a döntést, és a tömeg meghozta a maga ítéletét. Nem azért, mert gonoszabb lett volna más embereknél, hanem mert a harag és a szenvedély ritkán jó tanácsadó.

Éppen ezért nyugtalanít, amikor a politika nem csillapítani akarja az indulatokat, hanem rájuk épít. Amikor a vezető nem azt mondja híveinek, hogy várjuk meg a vizsgálatot, a bíróságot, a bizonyítékokat, hanem azt sugallja, hogy a nép már döntött. Mert a nép döntése a választófülkében szent dolog. A nép indulata viszont nem jogforrás.

Talán ezért nem tudok maradéktalanul örülni annak sem, amit sokan történelmi korszakváltásként ünnepelnek. Nem azért, mert félek a változástól. Az élet megtanított arra, hogy a változás elkerülhetetlen. Inkább attól félek, hogy a győzelem pillanatában elfelejtjük az önmérsékletet.

Mert a győzelem nemcsak jogokat ad, hanem kötelezettségeket is.

Aki győzött, annak nemcsak kormányoznia kell. Vigyáznia kell azokra is, akik veszítettek. Nem azért, mert igaza van nekik, hanem azért, mert ugyanannak az országnak a polgárai. És ha egyszer eljutunk oda, hogy az egyik fél nem politikai ellenfelet, hanem ellenséget lát a másikban, akkor olyan útra lépünk, amelyről nagyon nehéz visszafordulni.

Talán ezért vergődöm még mindig a saját kérdéseim között.

Nem tudom, hogy történelmi korszakváltást élünk-e, vagy csak egy újabb politikai ciklus kezdetét. Nem tudom, hogy a mostani folyamatok végül építeni vagy rombolni fognak-e. Nem tudom, hogy a ma hangoztatott nagy ígéretekből mennyi marad meg néhány év múlva.

Egy dolgot azonban tudok.

Hetvenkét évesen már kevésbé érdekel, hogy kinek lesz igaza, mint az, hogy mi marad utánunk. Marad-e egy olyan ország, ahol a politikai győzelem után nem a bosszú, hanem az építkezés következik. Marad-e olyan közélet, ahol még lehet kérdezni anélkül, hogy az embert azonnal valamelyik tábor katonájának tekintenék. És marad-e bennünk annyi türelem, hogy meghallgassuk egymást akkor is, amikor nem értünk egyet.

Lehet, hogy  ma ez a legfontosabb kérdésem.

És lehet, hogy egyelőre nincs rá válaszom.

Szabó Árpád

Kövess minket és oszd meg a tartalmat: