Gondolatok az Imre Sándor Szeretetszínház közelgő Pinokkió-bemutatója elé

„Nem Pinokkió akar emberré válni.
Pinokkió arra emlékeztet bennünket, hogy az emberré válás soha nem befejezett történet.”

Vannak történetek, amelyekkel az ember hosszú idő után találkozik újra. Nem azért, mert elfelejtette őket, hanem mert egyszer csak ráébred: ugyanaz a mese már egészen mást mond neki, mint évekkel korábban. Gyermekként a kalandot keressük bennük, felnőttként azonban már azokat a kérdéseket halljuk meg, amelyeket akkor talán észre sem vettünk.

Így vagyok most Carlo Collodi Pinokkiójával is.

Hamarosan ismét felgördül a függöny, és az Imre Sándor Szeretetszínház társulata újra színpadra állítja ezt a világszerte ismert történetet. Bartokos Tamás rendezésében ezt az előadást még nem volt alkalmam látni. Talán éppen ezért tekintek különös várakozással a bemutató elé. Addig azonban újra kézbe vettem a történetet, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon mi az a titok, amely miatt Pinokkió több mint száznegyven év múltán sem veszített erejéből.

Hiszen a történetet számtalan formában feldolgozták már. Bábszínház, rajzfilm, játékfilm, musical, opera, balett és megannyi színpadi változat született belőle. Mégis újra és újra visszatér hozzánk. Mintha minden nemzedéknek volna benne egy kérdés, amelyre csak a saját korában találhat választ.

Elsőre máris egy másik kérdés kívánkozott elém.

Miért éppen egy fabábu?

Miért nem királyfi, pásztorfiú vagy egyszerű gyermek lett Collodi hőse?

Talán azért, mert egy fából faragott kisfiú alakjában tudta a legtisztábban feltenni azt a kérdést, amely minden korban ugyanúgy foglalkoztatja az embert.

 

Mitől válik valaki igazán emberré?

Nem a teste teszi emberré. Nem a külseje. Nem is az, hogy mit birtokol.

Hanem az az út, amelyet bejár.

Ezért érzem úgy, hogy Pinokkió története valójában nem a hazugságról szól. A hosszú orr csupán jelkép. A mese mélyén sokkal fontosabb kérdések húzódnak meg: a felelősségvállalás, a lelkiismeret, a döntéseink következményei, a szeretet, a könnyebb utak csábítása és az a hosszú, olykor fájdalmas folyamat, amelynek során az ember lassan megtanul felelősséget vállalni önmagáért.

Talán ezért nem öregszik meg ez a történet sem. Mert minden korszak újra felismeri benne önmagát. A világ körülöttünk változik, de az emberi természet alapkérdései alig változnak. Ma is ugyanúgy keressük az igazságot, mint Pinokkió. Ma is ugyanúgy elcsábítanak bennünket a könnyebb utak, a gyors sikerek, a hamis ígéretek. Ma is ugyanúgy hibázunk, elesünk, újrakezdünk, és közben reméljük, hogy minden tévedésünk után egy kicsivel bölcsebbek leszünk.

Talán éppen ez Carlo Collodi meséjének legnagyobb ereje. Nem kész válaszokat ad. Kérdezni tanít.

Ha Pinokkió történetét csak a fabábu emberré válásának meséjeként olvassuk, sokat veszítünk belőle. Valójában minden szereplő ugyanazt a kérdést járja körül, csak más-más oldalról.

 

Geppetto a feltétel nélküli szeretetet képviseli. Nem mond le arról, akit fiává fogadott, akkor sem, amikor Pinokkió újra és újra rosszul dönt. A Tücsök a lelkiismeret hangja. Nem parancsol, nem büntet, csupán figyelmeztet. A Kék Tündér a remény jelképe, annak a lehetősége, hogy minden tévedés után létezik újrakezdés. A Macska és a Róka pedig ma is ismerős alakok. Csak más ruhát viselnek. Ma is akadnak könnyű ígéretek, gyors meggazdagodást kínáló utak, hamis csillogások, amelyek elhitetik velünk, hogy a rövidebb út mindig a jobb út.

Pinokkió azonban újra és újra hibázik. És újra meg újra tanul.

Talán ez a mese legfontosabb üzenete.

Nem az teszi emberré, hogy soha nem téved. Hanem az, hogy képes felismerni tévedéseit, vállalni azok következményeit, és újra elindulni.

 

Ezért érzem úgy, hogy Pinokkió története nem gyermekmese a szó hagyományos értelmében. Sokkal inkább olyan történet, amely minden életkorban más és más arcát mutatja. Gyermekként kalandregény. Fiatalon figyelmeztetés. Felnőttként pedig tükör.

Amikor ismét kézbe vettem Collodi művét, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon miért éppen ezt a történetet választotta újra az Imre Sándor Szeretetszínház?

Nem tudom, milyen rendezői gondolat hívta életre ezt a választást. Azt viszont nézőként nehéz nem észrevenni, hogy Collodi története és az Imre Sándor Szeretetszínház szellemisége között különös rokonság feszül. Nem azért, mert ugyanazt akarják elmondani. Hanem azért, mert ugyanabban hisznek.

Abban, hogy az ember értékét nem a hibátlansága adja, hanem az, hogy képes fejlődni. Képes tanulni. Képes újrakezdeni. Képes szeretni és elfogadni a másikat.

 

Bartokos Tamás rendezéseit ismerve soha nem az jutott eszembe, hogy kik állnak a színpadon, hanem az, hogy mit akarnak együtt elmondani. Ez az a szemlélet, amely számomra az Imre Sándor Szeretetszínházat különlegessé teszi. A szereplők nem példák valamire. Nem jelképek. Nem magyarázatok. Hanem egy közös történet résztvevői, akik ugyanazzal az odaadással keresik a szerep igazságát, mint bármely más színház művészei.

Talán ezért érzem úgy, hogy Pinokkió története méltó helyre érkezik ebben a társulatban. Mert itt sem az a kérdés, hogy ki honnan indult. Hanem az, hogy merre tart. Talán ezért várom kíváncsian ezt az előadást. Nem azért, mert ismerem a történetet. Éppen ellenkezőleg.

 

Azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a történet minden alkalommal másként tud megszólítani bennünket. Minden rendező új kérdéseket tesz fel, minden társulat új hangsúlyokat talál benne, és minden néző egy kicsit más emberként ül be a nézőtérre.

Lehet, hogy éppen ettől marad élő egy klasszikus mű. Nem attól, hogy változatlan marad. Hanem attól, hogy újra és újra képes megszólítani bennünket. A jó történetek ugyanis nem öregszenek meg. Csak mi olvassuk őket mindig egy kicsit más szemmel. Amikor majd felgördül a függöny, bizonyára ismét egy fából faragott kisfiút látunk a színpadon. Én azonban remélem, hogy ennél sokkal többet is. Embereket, akik hisznek egy történet erejében. Egy rendezőt, aki újra kérdezni mer.

És egy közösséget, amely estéről estére arra emlékeztet bennünket, hogy a színház akkor tölti be igazán a küldetését, amikor nemcsak szórakoztat, hanem gondolkodásra is hív. Ha így lesz, akkor Collodi meséje ezen az estén ismét betölti eredeti hivatását. Nem egyszerűen elmesél egy történetet. Hanem tükröt tart mindannyiunk elé. És talán hazafelé menet egyetlen kérdés tovább kísér bennünket:

 

Mitől válik valaki igazán emberré?

Ennél szebb útravalót aligha adhat egy mese. Évekkel ezelőtt egy gyermekvita hevében a lányom, Kata, mindössze ennyit mondott a bátyjának: „Ne hazudj olyat, ami nem igaz!”

Azóta sokszor eszembe jut ez az egyszerű mondat. Talán azért, mert ugyanaz az őszinteség szól belőle, amelyet Pinokkió egész története keres. És talán ezért nem öregszik meg ez a mese sem. Mert végső soron nem a fabáburól szól. Hanem rólunk.

 

Szabó Árpád