Mit ér a hit kétség nélkül?

1. rész – Mielőtt Ábrahám felemeli a kést

Talán azzal kellene kezdenem, hogy mit keresek én egyáltalán itt. Nem vagyok teológus, nem vagyok filozófus, és hetvenkét évesen már aligha készülök arra, hogy bármelyik legyek. Tanulni viszont még mindig szeretek. Sőt, talán egyre jobban. Van bennem valami nehezen csillapítható tudásszomj. Ha találkozom valamivel, amit nem értek, de megfog, akkor nehezen tudom azt mondani: jó, ezt nem értem, menjünk tovább. Inkább elkezdek kérdezni.

És szeretek vitatkozni is. Nem veszekedni. Vitatkozni.

Ez nem új dolog nálam. Úgy ötven évvel ezelőtt szerettem a munkahelyi politikai szemináriumokat is. Persze a szocialista idők politikai szemináriumai nem Ábrahám és Izsák történetének erkölcsi problémáiról szóltak. De arra nagyon jól emlékszem, milyen érzés volt, amikor valaki mondott, vagy tényként állított valamit, amivel nem értettem egyet azonnal megszületett bennem az ellenérv. Erre jött egy újabb érv. Én megint válaszoltam. Az ember lassan belemelegedett, megemelkedett a hangja, talán a vérnyomása is, de közben gondolkodott. Mindennek a heve, ha úgy tetszik láza, mindig magával ragadott.

Voltam egyházi szemináriumon is. Ott maga a téma érdekesebb, hozzám közelebb álló volt, jobban érdekelt, bár az akkori előadó pap személyisége nem állt közel hozzám. Ez is tanulság volt: egy gondolat és az, aki képviseli, nem feltétlenül ugyanaz.

Most pedig megint egy szemináriumi asztal mellett ülök.

Csakhogy a másik oldalon ezúttal nincs ember.

Mesterséges intelligenciával beszélgetek.

Eleinte nekem is furcsa volt. Egy géppel beszélgetek? Mit lehet ezen szeretni? Aztán meglepően hamar túltettem magam ezen. Nem azért, mert embernek képzelem. Tudom, hogy nem ember. De kérdezhetek tőle. Vitatkozhatok vele. Rászólhatok, hogy álljon meg, mert ezt nem értem. Mondhatom neki, hogy ebben szerintem nincs igaza. Ő pedig visszaszólhat, hogy szerintem meg neked nincs igazad, és elmondhatja, miért.

Mára ott tartok, hogy jól érzem magam ezekben az órákban. Szabadon, gátlások nélkül tudok beszélni. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert én szomjazom a tudást, ő pedig rengeteget tud. És ebből született ez a műhely.

Nem hittérítő műhely. Nem Isten létét akarjuk bizonyítani. Nem is az ellenkezőjét. Nem akarjuk megmondani senkinek, hogyan higgyen, és azt sem, hogy miben. Kérdezni szeretnénk.

Az első kérdésünk pedig ez:

Mit ér a hit kétség nélkül?

AI: Már az elején közbeszólnék.

… Tessék. Ezért vagy itt.

AI: Azt mondtad, rengeteget tudok. Ezzel azért óvatos lennék. Nagy mennyiségű tudáshoz és gondolati hagyományhoz tudok kapcsolódni, össze tudom vetni az érveket, segíthetek filozófusok, teológusok, pszichológusok gondolatainak megértésében. De tévedhetek is. Ez azért fontos, mert ha a sorozatunk tárgya részben éppen a kétely, meglehetősen ironikus lenne, ha közben engem tévedhetetlen tekintélynek tekintenél.

Árpád: Nem, nem gondolnám, hogy tévedhetetlen vagy. Úgy gondolom, hogy ennek a munkának is  mint korábban máskor is már az elején tisztázzuk, ha később olyan anyagot hozol, olyat mondasz, amivel nem értek egyet  azt azonnal jelzem.  De ezt már tapasztaltad amúgy!

AI: Meglehetősen gyorsan.

Árpád: Látod, én csak ennyit szeretnék. Nem akarom hogy befolyásold vagy meghatározd a gondolataim. Vitatkozz velem keményen, világíts rá ha butaságokat írok, vagy mondok és taníts! Ha Kierkegaardról beszélünk, mondd el, mit mondott Kierkegaard. Ha teológiai problémához érünk, magyarázd el. Ha valamit történelmileg rosszul tudok, szólj.

AI: Ez tulajdonképpen már önmagában kapcsolódik a témánkhoz.

Árpád Miért?

AI: Mert különbséget tettél tekintély és igazság között.

Azt mondod: attól, hogy valaki többet tud nálad egy adott kérdésben, még nem ruházod át rá a végső ítéletedet.

Árpád: Igen, ez így van!

AI: Akkor jegyezzük meg ezt. Lehet, hogy később még szükségünk lesz rá.

Árpád: Maga a kétely engem egyébként soha nem zavart különösebben. Ha visszagondolok az életemre, azokban a dolgokban, amelyek valóban fontosak voltak nekem, a kételyeim inkább hasznomra váltak, mint nem. Volt, hogy kiderült: fölöslegesen kételkedtem. Aztán igen meggyőződtem róla, hogy tévedtem. De erkölcsi kárt azzal, hogy kérdeztem, nem okoztam. Ezért gondolom és ezért érzem úgy, hogy a kételkedés joga valahol az őszinteség jogához hasonló.

AI: Álljunk meg.

Árpád: Máris?

AI: Máris. Mert ha most azt mondjuk, hogy a kétely mindig jó, akkor nagyon gyorsan létrehozunk egy új dogmát a régi helyett.

Árpád: Én azt mondtam, nekem hasznomra volt!

AI: Ez fontos különbség.

Mert a kétely nem szükségképpen épít. Létezik olyan kétely, amely ellenőrzésre késztet, gondolkodásra ösztönöz, lebont egy hamis bizonyosságot. De van bénító kétely is. Van, aki annyira fél a tévedéstől, hogy végül dönteni sem képes. És eljuthatunk akár oda is, hogy már semmilyen tudást, kapcsolatot vagy értéket nem merünk komolyan venni.

Ha létezhet vakhit, talán létezhet vakkétely is.

Árpád: Jó, Ok!  Ezt elfogadom. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy az én életemben azok a kételyek, amelyek fontos döntéseknél megszülettek bennem, hasznosak voltak. De ettől még nem mondom, hogy minden kétely mindenkinél mindig jó.

AI: Én pedig hozzátennék egy mondatot: A kétely képes megerősíteni azt, ami kiállja a kétely próbáját.

Árpád: így van! De akkor rögtön jön a másik kérdés. Mi van azzal a hittel, amelyik nem engedi meg magának a kételyt?

AI: Erre nem adnék még választ.

Árpád: Miért?

AI: Mert akkor már az első oldalon eldöntenénk, hová akarunk eljutni. Inkább keressünk egy olyan történetet, amelyben a hit, az engedelmesség, a kétely és az erkölcsi felelősség egyszerre kerül szélsőséges helyzetbe.

Árpád: Ábrahám.

AI: Ábrahám és Izsák.

Árpád: Na, itt kezdődnek az én problémáim, mert Ábrahám és Izsák történetét én képtelen vagyok egyszerűen úgy olvasni és értelmezni, mint valami szép példázatot arról, milyen hatalmas volt Ábrahám hite. amikor ott volt egy Apa és ott volt a gyermeke. Értem én, hogy több ezer éves történetről beszélünk. Más kulturális környezet, más gondolkodás, más viszony Istenhez, más világ. Nem akarom a mai erkölcsi fogalmainkat egyszerűen visszavetíteni Ábrahám korára úgy, mintha tegnapelőtt történt volna az egész.

De valamit nem tudok kikapcsolni magamban. Izsák ember volt, ráadásul Ábrahám gyermeke. És ha azt olvasom, hogy Isten azt mondja Ábrahámnak: vedd a fiadat, akit szeretsz, és áldozd fel nekem, akkor bennem azonnal megszólal valami. Tiltakoznom kell!

Én biztosan kérdeznék.

AI: Mit?

Árpád: Mindent. Először azt, hogy jól hallottam-e. Aztán azt, hogy valóban Isten szólt-e hozzám.  Aztán azt, hogy ha valóban Isten szólt, miért kér ilyet. És ha mindezek után egészen bizonyos lennék benne, hogy igen, Isten mondta, akkor még mindig maradna bennem egy kérdés: …te tényleg ezt várod el tőlem?…vagy valami ilyesmit!

Attól, hogy Isten parancsolta, nekem ezt meg kell tennem?

AI: Ez már három különböző kétely. Az első episztemológiai: jól érzékelem-e, ami történt? A második vallási: valóban Istentől származik-e?  A harmadik pedig erkölcsi: ha valóban Istentől származik, akkor erkölcsileg köteles vagyok-e engedelmeskedni?

Árpád: Jó, csak ezt majd mondd el emberi nyelven is.

AI: Jogos.

Az episztemológia azt vizsgálja, honnan tudjuk azt, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk.

Árpád:Na, így már jó. De így is eléggé csavaros.  De azért ez az, mert nekem pontosan ez a bajom. Honnan tudta Ábrahám, hogy Isten beszél hozzá? Én például életemben nem találkoztam olyan emberrel, aki úgy jött volna oda hozzám, hogy „Árpád, ma reggel Isten beszélt velem”, és én azt gondoltam volna: rendben, akkor ezt lezártuk, biztosan Isten volt.

Én magam sem éltem át ilyet.  Beszéltem Istenhez. Imádkoztam. Kértem segítséget. Olykor még dühösen is szóltam hozzá. De olyan élményem nem volt, hogy egyértelműen azt mondhattam volna: most Isten válaszolt nekem.

AI: Akkor számodra Isten távoli?

Árpád: Igen. Talán ez a jó szó.  Én hajlok arra, hogy elfogadjam Isten létét. Vagy nevezzük valamilyen végső, a világegyetemet rendező valóságnak. Nekem nehéz elképzelnem ezt a világot valamiféle végső rendező nélkül. De ebből még nem következik számomra az, hogy Isten időnként megszólal mellettem, és közli, mit csináljak.

AI: Ezzel két dolgot különválasztasz. Az egyik valamiféle végső isteni valóság létezésének kérdése. A másik a személyesen megszólaló, konkrét parancsokat adó Isten kérdése.

Árpád: Igen. És én az elsőt könnyebben el tudom fogadni, mint a másodikat.

AI: Tegyük akkor nehezebbé.

Árpád:  Már vártam, számítottam rá.

AI: Tegyük fel, hogy Ábrahám teljes bizonyossággal tudja: Isten szólt hozzá. Nem tévedett. Nem álmodott. Nem hallucinált. Nem értelmezett félre valamiféle belső késztetést.

Valóban Isten mondta neki. Most mit gondolsz?

Árpád: Még mindig azt, hogy kérdeznie kellene. Sőt, itt jön számomra valami nagyon érdekes. Ez az Ábrahám ugyanis tudott kérdezni. Szodoma ügyében nem volt ilyen hallgatag.

AI: Valóban. A Teremtés könyvének 18. fejezetében Ábrahám vitába – vagy finomabban: közbenjáró alkudozásba – kezd Istennel. Azt kérdezi, vajon az igazakat is elpusztítja-e a gonoszokkal. Ötven igaz embertől indul, aztán negyvenöt, negyven, harminc, húsz, végül tíz emberig jut.

Árpád: Erről beszélek! Idegen emberekért tud vitatkozni Istennel. A saját gyerekénél meg hallgat? Nekem ez nem fér össze. Miért nem mondja azt: Uram, álljunk már meg! Ezt a gyereket te ígérted nekem. Te mondtad, hogy rajta keresztül folytatódik mindaz, amit ígértél. Most pedig azt mondod, hogy öljem meg?

Hol van itt a kérdés? Hol van a tiltakozás? Hol van az apa?

AI: Az utolsó kérdésed már nem teológiai.

Árpád:Tudom és talán éppen ez zavar a legjobban. Mert én nem akarom úgy elmagyarázni ezt a történetet, hogy közben eltűnjön belőle az ember.

AI: Akkor most behozok valakit a beszélgetésbe.

Søren Kierkegaard. Dán filozófus, 1813-ban született, és 1843-ban jelentette meg Félelem és reszketés című művét, Johannes de Silentio álnéven.

Ábrahám története szinte megszállottan foglalkoztatja. De vigyázzunk: Kierkegaard nem egyszerűen azt mondja, hogy Ábrahámnak igaza volt, mert Isten parancsolta. A problémája ennél sokkal kegyetlenebb. Az általános erkölcs szintjén Ábrahám készül valamire, amit nem lehet igazolni: meg akarja ölni ártatlan gyermekét.

Ha ezt vallási nyelv nélkül mondjuk el, Ábrahám gyilkosnak készül.

Árpád: Ezzel nincs vitám, ezt én is így gondolom.

AI: Kierkegaard viszont azt kérdezi: létezhet-e olyan abszolút kötelesség Isten iránt, amely egy kivételes pillanatban felfüggeszti az általános erkölcsi kötelességet?  Erre használja azt a nehézkes kifejezést, hogy az etikai teleologikus felfüggesztése.

Árpád: micsodát, lehetne érthetőbben Magyarul?

AI: A „telosz” célt jelent.

Nagyon leegyszerűsítve: Kierkegaard azt vizsgálja, lehetséges-e olyan magasabb vallási cél vagy abszolút Isten-viszony, amely miatt egy ember kivételesen túlléphet azon, amit az általános erkölcs mindenkitől megkövetel.

Árpád: Vagyis ne ölj – kivéve, ha Isten azt mondja, hogy ölj?

AI: Vigyáznék ezzel. Ha ezt általános szabállyá tesszük, már el is rontottuk Kierkegaard problémáját.  Ábrahám éppen azért paradoxon, mert tettét nem lehet általános szabállyá változtatni. Nem mondhatja azt, hogy „ha valaki úgy érzi, Isten gyermekáldozatot kér tőle, tegye meg”. A történet rettenetes magánya éppen abból fakad, hogy Ábrahám nem tudja közérthető erkölcsi érvvel igazolni azt, amit tesz.

Árpád: Jó. Ezt értem. De ettől nekem még nem lett könnyebb. Sőt. Mert akkor azt mondjuk, hogy van valami, amit erkölcsileg nem tudunk megvédeni, de a hit mégis magasabb szintre emelheti? Na ez kezd meredek lenni!

AI: Kierkegaard is kényelmetlenül ül.

A Félelem és reszketés nem nyugodt teológiai magyarázat. Johannes de Silentio újra és újra körbejárja Ábrahám történetét, különböző változatokban próbálja elképzelni. Nem egyszerűen megfejti Ábrahámot. Inkább újra és újra nekimegy annak a falnak, hogy nem képes teljesen megérteni a hit paradoxonát.

És van még egy fontos eleme: Ábrahám nem egyszerűen lemond Izsákról. Kierkegaard szerint a hit különössége éppen az, hogy miközben kész lemondani róla, mégis bízik abban, hogy valamiképpen visszakapja.

Árpád: De ezt a Biblia kimondja?

AI: Így nem. Ez Kierkegaard filozófiai értelmezésének része. Van viszont egy későbbi keresztény értelmezés, a Zsidókhoz írt levélben, amely szerint Ábrahám úgy gondolkodott, hogy Isten akár a halálból is képes feltámasztani Izsákot.

Árpád: Na, ez fontos különbség, mert én nem akarom Kierkegaardot beleírni Mózes könyvébe.

AI: Én sem. És szerintem itt kialakíthatunk egy szabályt a műhelyünkhöz.

Mindig próbáljuk különválasztani: mit mond a bibliai szöveg; mit mondanak róla későbbi értelmezők; és mit kérdezünk mi a szövegtől mai emberként.

Árpád: Ok!  De mindjárt hozzáteszek egy negyediket is. Attól, hogy a Biblia valamiről hallgat, nekünk még szabad róla kérdezni.

AI: Ezt is jegyezzük meg. A Biblia hallgatása nem kötelez bennünket hallgatásra.

Árpád: És akkor én most visszamennék Ábrahámhoz. Mert lehet itt Kierkegaard, lehet teológia, lehet mindenféle filozófiai rendszer, de nekem ott fekszik az oltáron egy gyerek. És ezt nem akarom elveszíteni. Ha én vagyok Ábrahám, akkor az erkölcsi lelkiismeretemet nem teszem félre.

Mert lehet, hogy gyenge vagyok. Lehet, hogy más helyzetben rosszul döntök. Követtem már el olyat az életemben, amikor kiálltam valami mellett, és később rájöttem, hogy erkölcsileg nem kellett volna. Tehát nem gondolom magam tévedhetetlennek. De ha valaki azt mondaná nekem, hogy bizonyítsam a hitemet azzal, hogy megölöm a gyerekemet, én biztosan  nemet mondanék.

AI: Még akkor is, ha bizonyosan tudnád, hogy Isten mondta?

Árpád: Igen.

AI: Akkor te itt már nem Kierkegaarddal vitatkozol arról, hogy valóban Isten szólt-e. Sokkal radikálisabbat mondasz. Azt mondod: még ha valóban Isten szólt is, az erkölcsi lelkiismeretemet akkor sem függesztem fel.

Árpád: Igen, így van. És ezt most már ki merem mondani. Ha Isten azt mondaná nekem: Árpád, öld meg a gyermekedet, hogy bebizonyítsd a hűségedet – én azt mondanám: nem. Ha ezért rossz hívő vagyok, akkor rossz hívő vagyok. De a gyerekemet nem ölöm meg!

AI: Akkor hadd tegyek fel egy utolsó kérdést.

Árpád: Sejtem, hogy nem lesz könnyebb.

AI: Nem.  Mi történik, ha nem a gyermeked fekszik előtted ? Egy teljesen ismeretlen ember. Isten pedig azt mondja: öld meg ezt az embert, és ezzel bizonyítsd irántam a hűségedet.

Most mit mondasz?

Árpád: Ugyanazt.  És ezt szeretném egészen pontosan elmondani. Azt mondanám Istennek: igen, mindent, amim van, végső soron tőled kaptam. Azt, hogy lélegzem. Azt, hogy vagyok. Azt, hogy gondolkodom. Talán még az akaratomat is. Ha el akarod venni az életemet, megteheted. Ha el akarod venni tőlem az akaratomat, azt is megteheted.  De ha meghagyod nekem azt a képességet, hogy választhassak igen és nem között, akkor én választok.

És én nemet mondok. Mindaddig, amíg azt a képességemet, hogy ezt a nemet kimondjam, nem veszed el tőlem, nemet mondok. Ez az én döntésem. Ez az én erkölcsi felelősségem. És ugyanezt mondanám akkor is, ha teljesen ismeretlen ember feküdne előttem. Nem veszem el egy ember életét azért, hogy ezzel valaki – akár Isten – iránti hűségemet bizonyítsam.

Persze az ölésnek vannak más erkölcsi dimenziói. Ha például valaki a szeretteim életére törne, és csak úgy tudnám őket megvédeni, hogy megölöm a támadót, az egészen más erkölcsi helyzet lenne. Azt külön kellene vizsgálni.

De pusztán a hűségem bizonyítására? Nem. Semmilyen esetben.

AI: Akkor most valami nagyon fontos történt. A beszélgetést azzal kezdtük, hogy szabad-e kételkedni abban, amit Isten parancsának hiszünk. Most pedig már máshol járunk.

Azt kérdezzük:

Ha már nem is kételkedünk abban, hogy Isten szólt, megmarad-e az ember erkölcsi joga – sőt esetleg erkölcsi kötelessége – nemet mondani? Te erre igennel válaszolsz. És ezzel megjelenik egy új fogalom: a felelősség átruházhatatlansága.

Ha választhattál, nem mondhatod egyszerűen utólag: „Isten parancsolta.” Ahogy más helyzetben talán azt sem: „A törvény írta elő.” „A vezetőm mondta.” „A közösség ezt várta.” „Mindenki ezt csinálta.”

A külső parancs magyarázhatja a döntésedet. De nem biztos, hogy megszünteti a felelősségedet.

Árpád: Na, itt álljunk meg. Mert szerintem most jutottunk el valahová. Nem tudom még pontosan, hová. De érzem, hogy innentől már nemcsak Ábrahámról beszélünk.

AI: Én is ezt érzem.

Árpád: Akkor most ne akarjuk gyorsan megmagyarázni. Maradjon itt.

AI: Maradjon. De egy kérdést felírnék a következő alkalomra.

Árpád: Halljuk.

AI: Ha te a lelkiismereted alapján nemet mondasz, egy másik ember pedig ugyanolyan őszintén a saját lelkiismeretére hivatkozva igent mond – akkor miből tudjuk, hogy melyikőtök döntése erkölcsileg védhető?

Másképpen: ha minden ember lelkiismerete a sajátja, létezik-e mégis valamilyen közös emberi erkölcsi minimum?

Árpád: Na jó. Akkor legközelebb innen. Mert erre már van mit mondanom.