Beszélgetés egy novellával és a lelkiismeretünkkel

Szabó Árpád

Vannak irodalmi művek, amelyeket elolvasunk, becsukjuk a könyvet, és néhány nap múlva már csak a történetükre emlékszünk. Ursula K. Le Guin Akik elhagyták Omelast című novellája nem ilyen. Amikor befejeztem, azt hittem, véget ért. Csakhogy nem ért véget. Napokkal később is bennem maradt a város, a boldogsága, a pinceajtó és mindenekelőtt az a gyermek, akinek a szenvedésére Omelas egész ragyogása épül. Nem tudtam egyszerűen kívül maradni a történeten. Újra és újra visszatértem hozzá, mert rajta keresztül tudtam a saját lelkiismeretemmel társalogni.

Nem azért térek vissza Omelasba, hogy megfejtsem Le Guin novelláját. Egy valóban nagy irodalmi művet talán nem is lehet megfejteni úgy, ahogyan egy rejtvényt szokás. Nem biztos, hogy egyetlen helyes válasz vár ránk a végén. Le Guin nem lezárja a történetet, hanem megnyit bennünk egy erkölcsi teret, amelyből már nem olyan könnyű kilépni. A novella utolsó mondata után kezdődik az a másik történet, amelyet az olvasónak magában kell továbbírnia. Az én történetem is ott kezdődött: abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a könyvet ugyan becsukhatom, Omelast azonban nem.

A város eleinte szinte csábít bennünket. Ünnep, zene, derű, elégedettség és valami nehezen meghatározható tisztaság veszi körül. Le Guin különös szabadságot ad az olvasónak: képzeljük hozzá mindazt, ami számunkra a teljes boldogsághoz szükséges. Ha valamit túl egyszerűnek vagy túl meseszerűnek érzünk, gondoljuk másképpen. Építsük fel magunkban azt az Omelast, amelyben akár mi is szívesen élnénk. Így a város nem csupán a szerző képzeletének szülötte lesz, hanem részben a miénk is. A saját vágyainkból, a saját fogalmainkból, a saját boldogságképünkből emeljük fel a falait.

A gyermeknél azonban megszűnik ez a szabadság. Ott Le Guin már nem engedi, hogy szebbé képzeljük a valóságot. A pince mélyén nincs olyan részlet, amelyet kedvünk szerint átrendezhetnénk. A kiszolgáltatottság, a megalázottság, a félelem és a magány pontosan előttünk áll. A szenvedést nem enyhíthetjük, de fokozni sem kell: önmagában elviselhetetlen. A gyermek ezért több, mint szereplő, több, mint irodalmi jelkép. Erkölcsi tény. Egy olyan szenvedéstény, amelyet nem lehet elmagyarázni, kisebbíteni vagy a közjóra hivatkozva ártalmatlanná tenni.

Omelas lakói tudnak róla. Előbb vagy utóbb mindenki megtudja, honnan ered a város boldogsága, és milyen árat fizet érte valaki, aki soha nem egyezhetett bele ebbe az alkuba. A legtöbben megrendülnek. Némelyek sírnak, mások dühösek lesznek, talán vannak, akik először visszautasítják az egész szörnyű rendet. Aztán lassanként mégis megtanulnak együtt élni a tudással. Elfogadják, hogy a gyermek sorsa nem változhat, mert akkor Omelas boldogsága összeomlana. A rend fennmarad, és vele együtt fennmarad a szenvedés is.

Ettől a pillanattól kezdve mi, olvasók sem vagyunk ártatlan kívülállók. Amíg nem ismertük a titkot, nézhettük Omelast távoli, képzeletbeli városként. Mihelyt azonban kinyílik előttünk a pinceajtó, ugyanazt a tudást hordozzuk, mint a lakói. Le Guin nem engedi, hogy kényelmesen megálljunk a falakon kívül, és onnan mondjunk ítéletet mások fölött. A novella látszólag azt kérdezi, mit tesznek az omelasiak. Valójában egyre halkabban, de egyre könyörtelenebbül fordítja felénk a kérdést: most, hogy te is tudod, mit teszel?

Ursula K. Le Guin: Akik elhagyják Omelaszt Fordította: Bart Dániel – A novella elolvasása

 

Az én és minden olvasó lelkiismeretének ott kell lennie Omelasban. Nem a város fölött, nem annak biztonságos távolából, hanem a burok alatti omelasi létben. Ott, ahol a fényes felszín és a pince sötétje ugyanannak a rendnek a két oldala. Ott, ahol már nem hivatkozhatunk tudatlanságra. A gyermek nem beszél hozzánk, mégis általa szólal meg a lelkiismeretünk. Néma jelenléte ad súlyt minden kérdésnek, amelyet felteszünk. Ha őt elvonnánk a történetből, a gondolataink könnyen elvont filozófiává szelídülnének. Vele együtt azonban minden erkölcsi kérdésnek arca lesz.

Mit veszített el ez a gyermek? A szabadságát, az emberi méltóságát, a biztonságát, mások érintésének és szeretetének lehetőségét. Talán már az emlékeit is arról, hogy valaha másféle élet létezett. A hosszan tartó szenvedés nemcsak a testet töri meg, hanem a vágyat is. Egy idő után talán már nem képes remélni, mert a reményhez legalább halványan el kell tudni képzelni valamit, ami különbözik a jelentől. És ha valakitől ezt is elvették, akkor felmerül a legnyugtalanítóbb kérdések egyike: elveszítheti-e az ember még a halálhoz való jogát is? Ha már sem élni, sem meghalni nem a saját akaratából lehet, mi marad abból az emberi méltóságból, amelyről olyan magabiztosan beszélünk?

Nem tudom, lehet-e erre válaszolni. Talán nem is szabad túl könnyen válaszolnunk. A gyermek hallgatása éppen azért olyan erős, mert nem kínálja fel számunkra a feloldozás kényelmét. Nem mondja meg, mit kíván. Nem tudjuk, képes volna-e még elfogadni a szabadságot, felismerni a jóságot vagy hinni annak, aki kinyitná az ajtót. De a bizonytalanság nem ment fel bennünket. Attól, hogy a megmentés nem tehetné semmissé a múltat, a szenvedés folytatása még nem válik elfogadhatóvá.

A novella végén vannak, akik elhagyják Omelast. Egyedül indulnak el, át a város kapuján, egy olyan hely felé, amelyet még elképzelni is nehéz. Távozásuk első pillantásra erkölcsi tettnek látszik. Nem hajlandók tovább részesülni abból a boldogságból, amelynek árát a gyermek fizeti meg. Nem kötnek alkut a rosszal, és nem akarják saját életükkel igazolni a város rendjét. Ezt a döntést nem lehet jelentéktelennek vagy gyávának nevezni. Az ember sokszor már azzal is komoly árat fizet, ha nemet mond arra a közösségre, amelyhez tartozik.

Mégsem hagy nyugodni, hogy a távozók után a pinceajtó bezárul, a gyermek pedig ott marad. Az ő számára semmi nem változik. A szenvedés ugyanúgy folytatódik, csak néhány ember lelkiismerete távolodik el annak helyszínétől. Lehet, hogy a távozás megőrzi az egyén erkölcsi tisztaságát, de megszakítja-e magát az igazságtalanságot? Elég-e nemet mondani a rosszra, ha közben érintetlenül hagyjuk? Elég-e elfordulni attól a rendtől, amelyet nem tudunk elfogadni, vagy a felelősség ennél többet követel?

Itt válik külön egymástól a lelkiismeret és a felelősség. A lelkiismeret azt kérdezi: mit tettem, miben vettem részt, mivel tudok még együtt élni? A felelősség viszont azt kérdezi: mit kell most tennem? A kettő összetartozik, de nem azonos. A lelkiismeret felismeri a rosszat, tiltakozik ellene, és megakadályozhatja, hogy belenyugodjunk. A felelősség azonban kilép a belső ítélet köréből, és a másik ember felé fordul. Nemcsak azt akarja, hogy én ne legyek részese a szenvedésnek, hanem azt is, hogy maga a szenvedés ne folytatódjék.

Talán éppen ezért kezdett bennem kirajzolódni egy harmadik út gondolata. A novella két lehetőséget mutat: elfogadni Omelast vagy elhagyni. De mi történne, ha valaki nem kifelé indulna el, hanem visszafordulna a pince felé? Mi történne, ha nem egyetlen ember, hanem sokan mondanák azt, hogy a gyermeket ki kell szabadítani, még akkor is, ha ezzel véget ér a város addigi boldogsága? Mi történne, ha vállalnák a következményeket, és nem egyéni tisztaságukat mentenék ki Omelasból, hanem közösen bontanák meg azt a rendet, amely a gyermek szenvedését szükségszerűnek nevezi?

Le Guin erre nem ad választ. Novellájának világában talán nincs is harmadik út. Talán éppen a választás szűkössége teszi a példázatot olyan kegyetlenné és pontosan célzóvá. Nem akarom kijavítani a szerzőt, és nem akarom utólag befejezni helyette a történetet. A kiszabadítás gondolata nem Le Guin válasza, hanem az én kérdésem a novellához. De attól, hogy a mű nem mondja ki, az olvasóban még megszülethet. Sőt, talán éppen az mutatja egy irodalmi alkotás elevenségét, hogy nem engedi magát bezárni a saját utolsó mondatába.

A gyermek kiszabadítása sem törölné el mindazt, ami vele történt. Az elveszett évek nem térnének vissza. A megaláztatás, a magány és a félelem nyomai talán egész életében elkísérnék. Elképzelhető, hogy a fénytől is félne, hogy nem tudna mit kezdeni a szabadsággal, és hogy hosszú időn át minden közeledő kézben újabb fenyegetést látna. A jóvátétel soha nem teheti meg nem történtté a rosszat. Van, amit nem lehet visszaadni.

Mégis alapvető különbség van a megmaradó seb és a tovább ejtett seb között. Olyan ez, mintha valakit tüskés láncok tartanának fogva. Amíg a lánc rajta van, nemcsak a régi sebek fájnak, hanem újabbak is keletkeznek. Amikor a láncot levágják, a hegek nem tűnnek el, és a fájdalom emléke sem szűnik meg. De véget ér az a folyamat, amely újra és újra megsebzi. Az erkölcsi jóvátétel ezért nem a múlt eltörlése, hanem mindenekelőtt a rossz folytatásának megszakítása.

Talán nem tudnánk megmenteni a gyermek korábbi életét, mert azt már elvették tőle. De megmenthetnénk azt, ami még hátravan. Nem ígérhetnénk neki sértetlen jövőt, csak olyan jövőt, amelyben többé nem azért kell szenvednie, hogy mások boldogok lehessenek. Ez kevésnek tűnhet ahhoz képest, amit elveszített, mégis ez az első valóságos erkölcsi tett: kinyitni az ajtót, megszüntetni a fogságot, és nem követelni tőle sem hálát, sem gyors gyógyulást, sem azt, hogy a mi jó lelkiismeretünk kedvéért bizonyítsa a megmentés sikerét.

Ezen a ponton Omelas már nem maradhat pusztán távoli irodalmi város. Nem azért, mert a mi világunk minden részletében azonos volna vele, és nem is azért, mert könnyű hasonlatokkal rámutathatnánk egy-egy mai jelenségre. Az efféle megfeleltetés túlságosan egyszerű lenne. A novella ennél mélyebben kapcsolódik hozzánk. Azt kérdezi, vajon a mi jólétünk, biztonságunk és kényelmünk mögött is vannak-e olyan szenvedések, amelyekről tudunk, mégis megtanultunk együtt élni velük. Vannak-e a mi korunknak is pinceajtói, amelyeket ritkán nyitunk ki, mert félünk attól, amit mögöttük találnánk?

Nem kell messzire mennünk, hogy észrevegyük: a világ javainak, lehetőségeinek és terheinek elosztása nem ártatlan rend. Sokszor nem látjuk azok arcát, akik a kényelmünk árát megfizetik. Távoli országokban dolgoznak, háborúkban és nyomorban élnek, vagy éppen mellettünk maradnak észrevétlenek. Máskor intézmények, szokások és hallgatások falai rejtik el őket. Nem állítom, hogy minden jólét bűnös, és azt sem, hogy minden ember közvetlenül felelős a világ valamennyi szenvedéséért. Azt állítom csupán, hogy a tudás megváltoztatja a helyzetünket. Ha egyszer már láttuk a pince mélyét, nem tehetünk úgy, mintha az ajtó nem létezne.

A modern világ egyik különös védekezése a távolság. Amit nem látunk közelről, azt könnyebben fogadjuk el szükségszerűségként, statisztikaként vagy a dolgok megváltoztathatatlan rendjeként. Omelasban sincs szükség arra, hogy mindenki naponta lemenjen a gyermekhez. Elég egyszer tudni róla, majd megtanulni úgy élni, hogy a tudás ne zavarja meg túlságosan az ünnepet. Talán mi is ezt tesszük, amikor a szenvedést elhelyezzük valahol a látóhatárunk szélén, és azt mondjuk: szörnyű, de nincs mit tenni. A „nincs mit tenni” sokszor nem megállapítás, hanem a felelősségtől való távolságtartás nyelve.

Mégsem szeretnék vádat emelni sem Omelas lakói, sem az olvasó, sem önmagam fölött. A könnyű erkölcsi fölény éppen azt a párbeszédet tenné lehetetlenné, amelyért visszatérek a novellához. Nem tudom biztosan, hogyan viselkednék, ha egész életemet Omelas rendjében éltem volna le, ha gyermekkoromtól azt tanultam volna, hogy a város minden szépsége egyetlen, megváltoztathatatlan feltételtől függ. Nem tudom, volna-e erőm elindulni az ismeretlenbe. És azt sem tudom, volna-e bátorságom visszafordulni, kinyitni az ajtót, és vállalni mindazt, ami utána következik.

Éppen ezért az „ők” lassan „mi”-vé változik. Nem azért, mert mindenben azonosak vagyunk az omelasiakkal, hanem mert a történet megfoszt bennünket a kívülállás kényelmétől. Mi is szeretnénk boldogok lenni. Mi is félünk attól, hogy elveszítjük mindazt, amit biztonságnak, rendnek és otthonnak nevezünk. Mi is képesek vagyunk magyarázatokat találni arra, miért nem lehet egy igazságtalanságot azonnal megszüntetni. És bennünk is megszólal valami, amikor meglátjuk azt, akinek a szenvedését ezek a magyarázatok elfedik.

A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy elhagyjuk-e Omelast. A távozás fontos lehet: határvonal, tiltakozás, annak kimondása, hogy bizonyos árat nem vagyunk hajlandók elfogadni. De talán nem ez a végső erkölcsi tett. A lelkiismeret akkor ébred fel, amikor felismerjük a rosszat. A felelősség ott kezdődik, amikor azt kérdezzük, miként szakítható meg. Nem biztos, hogy mindig sikerül. Nem biztos, hogy minden láncot mi tudunk levágni. De a cselekvés lehetetlenségét nem szabad túl gyorsan összetévesztenünk a cselekvés kényelmetlenségével vagy árával.

Innen kapja számomra új jelentését a kérdés: visszatérünk-e Omelasba? Nem azért, hogy ismét részesüljünk a város boldogságából, és nem azért, hogy utólag igazoljuk a távozásunkat. Azért térnénk vissza, mert a gyermek ott maradt. Azért, mert az elfordulás megszüntetheti a mi részvételünket, de nem szünteti meg az ő szenvedését. Azért, mert van olyan pillanat, amikor a lelkiismeret már nem elégedhet meg azzal, hogy tiszta maradjon: felelősséggé kell változnia.

Talán a visszatérés nem is szó szerinti. Lehet, hogy azt jelenti: újra odafordulunk ahhoz, amit egyszer már megláttunk, de később igyekeztünk elfelejteni. Lehet, hogy közösséget keresünk másokkal, mert egyedül csak távozni tudnánk, együtt azonban talán változtatni is. Lehet, hogy nem hősi gesztussal kezdődik, hanem azzal, hogy nem fogadjuk el többé szükségszerűnek azt, ami valójában emberek döntéseiből, félelméből vagy hallgatásából marad fenn. A harmadik út nem a biztos győzelem útja. Inkább annak vállalása, hogy a kudarc lehetősége sem teszi erkölcsössé a tétlenséget.

Nem tudom, mi történne Omelasszal, ha kiszabadítanák a gyermeket. Lehet, hogy valóban összeomlana a város boldogsága. De talán akkor derülne ki először, hogy amit addig boldogságnak neveztek, az mennyiben volt valódi. Lehet-e teljes az az öröm, amelynek feltétele, hogy valaki más ne emelkedhessen fel a földről? Lehet-e tiszta a zene, ha minden hangja mögött ott van egy elnémított gyermek sírása? És ha Omelas csak ezen az áron maradhat fenn, vajon nem a városról mondunk-e le valójában akkor, amikor megmentjük a rendjét?

Le Guin nem engedi, hogy kényelmes válaszokkal távozzunk. Én sem szeretnék válaszokat erőltetni az olvasóra. Nem tudom megmondani, ki mit tenne a pinceajtó előtt, és nem beszélhetek egy egész közösség nevében. Csak azt mondhatom el, mi történt velem, amikor beléptem Omelas kapuján. Először kívülről néztem a várost. Aztán megismertem a titkát. Végül észrevettem, hogy már nem az omelasiak fölött ítélkezem, hanem a saját lelkiismeretem kérdez engem.

Talán minden olvasó más úton jut el idáig. Van, aki a városban marad, mert a közösség egészének javát látja a legfontosabbnak. Van, aki elindul az ismeretlenbe, mert nem képes együtt élni ezzel az árral. És talán lesz olyan is, akiben megszületik a visszatérés gondolata. Nem tudhatjuk, mi vár rá a pinceajtón túl, és azt sem, mit veszít, ha kinyitja. Egyet azonban tud: amíg az ajtó zárva marad, a gyermek szenvedése folytatódik.

Ezért térek vissza én is újra és újra Omelasba. Nem azért, hogy jobban megértsem a várost, hanem hogy jobban megértsem, mi történik a lelkiismeretemmel, amikor belépek a kapuján. A gyermeken, Omelas lakóin és a távozókon keresztül nem egy elvont erkölcsi feladvánnyal találkozom, hanem önmagammal. A novella nem mondja meg, mit kell tennem. Csak elveszi tőlem a tudatlanságot, és ott hagy a megszerzett tudás felelősségével.

Talán nem az a legfontosabb, hogy képesek vagyunk-e elhagyni Omelast. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e megszakítani azt a szenvedést, amelyre Omelas épül. Mert a lelkiismeret valóban akkor születik meg, amikor felismerjük a rosszat. A felelősség pedig akkor kezdődik, amikor többé nem engedjük természetes rendként tovább folytatódni. Amikor becsukjuk a novellát, talán kilépünk a történetből. De ha Le Guin kérdése valóban elért bennünket, lelkiismeretünk egy része ott marad a pinceajtó előtt. És egyszer talán éppen ezért kell visszatérnünk.

 

Hivatkozott mű: Ursula K. Le Guin: Akik elhagyták Omelast (The Ones Who Walk Away from Omelas, 1973).            Illusztráció: mesterséges intelligencia segítségével, a szerző koncepciója alapján készült.