Gondolatok emberről, alkotásról és mesterséges intelligenciáról
Ennek az írásnak a története ott és akkor kezdődött, amikor a minap felfigyeltem egy pályázatra, ahol egy megadott témakör alapján saját műként jegyzett novellával lehetett indulni. A pályázat kiírója részletesen leírta a feltételeket, amelyek között megjelent az AI használatának korlátja. Mielőtt komolyabban belegondoltam volna, és mivel éppen volt a fejemben egy jó történet – mit veszíthetek? –, megírtam a novellát.
Szokásomhoz híven a megszületett írást még finomítgattam, javítgattam, majd ellenőriztettem egy erre alkalmas szövegszerkesztővel. Kisebb hibák, elírások sokszor előfordulnak írásaimban, sőt az is előfordult már nem egyszer, hogy szerkesztő kollégáim valamelyike rám kérdezett: „…ezt tényleg így gondoltad, jó ez így, nem akarod esetleg ezt másképp írni?” És igen, volt nem egyszer, hogy hallgattam rájuk, és másképpen írtam meg a cikket, a novellát vagy bármilyen más szöveget.
Nálam ez teljesen természetes dolog volt, mint ahogy természetessé vált egy idő után az is, hogy az életünkben megjelent az AI. Mint segítő szoftver, olyan lehetőségeket és könnyítéseket nyújtott, amelyeket egy írással foglalkozó ember nem hagyhat figyelmen kívül.
Ezzel a bizonyos megírt novellával is ez történt: az AI ellenőrizte, minden a helyén van-e, rendben van-e stb. Aztán mielőtt beküldtem volna, a kisördög megszólalt bennem: írj a pályázatot kiíró szerkesztőknek, és kérdezd meg, hogy ebben a te esetedben mi az álláspontjuk? A hamarosan érkező válasz megdöbbentett: „A »saját, eredeti szellemi alkotás« feltétel értelmében az AI segítség igénybevételét a pályázat tiltja.”
Nos, ez vetette fel bennem: mit nevezünk ma saját alkotásnak? Hol ér véget a segítség, és hol kezdődik az a pont, ahol már nem beszélhetünk valódi emberi szerzőségről?
De mielőtt továbblépnék, szeretném leszögezni: értem és teljes mértékben jogosnak tartom azt, hogy egy pályázat kiírója meghatározza a feltételeit! A pályázó pedig eldönti, hogy elfogadja-e azokat.
A kérdés számomra ennél tágabb. Mi történik az emberi alkotással akkor, amikor megjelenik mellette egy olyan eszköz, amely már nem pusztán tárolja és visszakeresi a tudást, hanem képes javasolni, átfogalmazni, összehasonlítani, rendszerezni, alternatívákat létrehozni, és bizonyos esetekben akár a teljes művet is előállítani?
Kezdem azzal, hogy számomra az alkotás öröm. Szeretek alkotni, szeretem azt a különös szabadságot, amelyben egy történet szereplőinek sorsa az én kezemben van. Úgy írhatom meg a történetet, ahogy akarom. Visszamehetek akár húsz oldalt, vagy végleg kitörölhetek egy szereplőt, akit addig fontosnak tartottam. De a végére megváltozhat akár a történet egésze is, mert írás közben felbukkanhatnak olyan emlékek és fontos részletek a valós életből, amelyek megírása változtatás nélkül sértené egy vagy akár több élő ember jogait vagy becsületét.
lkotói szuverenitásomhoz való ragaszkodás tehát nem pusztán elméleti vagy jogi kérdés. Erkölcsi kötelesség is. Én döntöm el, mit írok le, mit hagyok el, kit védek meg, és miért vállalom a felelősséget. És mindemellett egyszerűen szeretek alkotni, szeretek írni – ebben van az alkotás öröme.
Miért adnám át másnak ezt az örömöt, mondjuk akár egy gépnek? Azt gondolom, hogy a döntés jogának az alkotónál kell, maradnia.
A gombot mindig nekem kell megnyomnom!
Csakhogy már ez a kijelentés is további boncolgatásra szorul. Az AI alkotásban való bármilyen részvételét tiltó törekvés ugyanis könnyen elvezethet egy olyan „érintetlen emberi alkotás” eszményéhez, amely a valóságban soha nem létezett.
Egyetlen alkotó sem alkot légüres térben. Olvas és olvasott könyveket, hallott történeteket, látott filmeket, vitatkozott emberekkel, emlékszik a gyermekkorára. Hatott rá egy tanára, egy szerelme, egy táj, egy szag, egy másik író mondata. Ihletet adhat neki Józsi bácsi, egy madár az ablak alatt vagy akár a monitoron mászkáló légy.
Nem hermetikusan lezárt elmék vagyunk, hanem a folyton változó és pulzáló élet autonóm egyedei. Ha pedig mindebből meríthetek, akkor jogos a kérdés: miért válik önmagában gyanússá az a segítség, amelyet a mesterséges intelligenciától kapok?
Itt érkezünk el számomra a döntő különbséghez: az AI részvétele segítség vagy helyettesítés?
Mert nézetem szerint nem azt kell elsőként kérdeznünk, hogy „Használt-e AI-t?”, hanem azt, hogy „Mire használta?” Nyelvhelyességet ellenőrzött vele? Információt keresett? Ellenérveket kért? Egy történelmi adatot ellenőrzött? Megmutatta neki a saját szövegét, és megkérdezte, hol lát benne logikai hibát? Vagy azt mondta: „Írj nekem egy novellát erről és erről, ilyen és ilyen stílusban” – majd saját műveként továbbadta?
A kettő között óriási különbség van. Egyetlen külső javaslat is megváltoztathatja egy mű lényegét, miközben több száz technikai javítás sem feltétlenül érinti az alkotói döntéseket. Ezért számomra nem az eszköz puszta jelenléte a döntő, hanem az, hogy ki hozta meg azokat a döntéseket, amelyek nélkül az adott mű nem lenne az, ami.
És itt érdemes egy pillanatra elhagynunk az irodalmat.
Képzeljünk magunk elé két Dávid-szobrot. Az egyik Michelangelo Dávidja: ott van mögötte a márvány, a művész tudása, tapasztalata, bizonytalansága, minden döntése, minden mozdulata. A másik külsőre tökéletesen ugyanolyan. Olyannyira, hogy emberi szem talán képtelen megkülönböztetni az eredetitől. Csakhogy ezt a másodikat egy mesterséges intelligencia tervezte meg, és gépek faragták ki.
Ha nem tudjuk, melyik melyik, ugyanazt látjuk?
Talán igen.
De ugyanazt a művet látjuk?
Itt már bizonytalanabb vagyok. Mert ha kizárólag a végeredmény számít, akkor a két Dávid között nincs lényegi különbség. Ha azonban egy mű értékéhez hozzátartozik létrejöttének története, az alkotói szándék, a választások, a tévedések, a kéz és az elme munkája, akkor a két, külsőre azonos szobor mégsem ugyanaz.
És talán éppen ez az egyik legnehezebb kérdés, amelyet a mesterséges intelligencia elénk tesz: az emberi alkotás emberi volta kizárólag a kész mű tulajdonságaiban rejlik-e, vagy abban az útban is, amelyen az alkotó eljutott hozzá?
Ha az AI és az irodalom kapcsolata kerül szóba, nekem gyakran Ted Chiang amerikai író és gondolkodó jut eszembe. Kritikus esszéiben a nagy nyelvi modelleket az internet „homályos JPEG-képeinek” nevezi, és arra figyelmeztet, hogy a valódi alkotás egy olyan egyedi út, amelyen a művésznek magának kell végigmennie. Chiang gondolatának számomra nem az a lényege, hogy minden technológiai segítséget el kell utasítani. Sokkal inkább az, hogy ne spóroljuk meg magunknak éppen azt a folyamatot, amelynek során az alkotás megszületik.
Mert az alkotás nem egyszerűen az A pontból a B pontba való eljutás. Az út megtétele közben történik valami az alkotóval. Téved. Újrakezdi. Átírja. Kidobja. Visszateszi. Kételkedik. Egy régi emlék hirtelen jelentést kap. Valami, amit a történet elején biztosnak gondolt, a végére tarthatatlanná válik.
Hozok ide egy egyszerű példát. Két ember ugyanoda tart. Az egyik kétszázzal végigszáguld az úton. Eléri a célt, és büszke arra, milyen gyors volt. A másik lassabban megy. Látja a tájat, a viadukt alatti tavat, az embereket, a hegyoldalban legelő teheneket. Lehúzza az ablakot, és még a szagukat is érzi.
Mindketten megérkeztek. Csakhogy az egyik eljutott valahová, a másik viszont közben meg is tapasztalta az utat. Az alkotásnál ennek óriási jelentősége van.
Én mégis azt mondom, hogy a gyorsaság nem ellenség! Ha az AI átveszi tőlem azt a keresést, kételkedést és mérlegelést, amelynek során én magam fejlődnék, akkor valóban elveszíthetek valamit. De ha órák, napok vagy hetek mechanikus keresését rövidíti percekre, akkor lehet, hogy éppen időt szabadít fel a gondolkodásra.
Van erről egy sokkal személyesebb emlékem is. Már kisiskolás koromban megtapasztaltam, hogy a matematika nem az én barátom. Nem értettem, lassabban haladtam, mint az osztálytársaim, rendre rossz jegyeket kaptam, bukdácsoltam. Ez sokáig elkísért, korai életszakaszom egyik rossz emlékeként.
Matematikából később volt némi javulás, de az igazi változás jóval később köszöntött rám. Már felnőtt, házas emberként végeztem a technikumot, amikor a gyártástechnológia részeként sorozatban kellett sokismeretlenes egyenleteket megoldanom. Felnőtt fejjel már rendkívül szégyelltem magam azért, mert más segítségére szorultam.
Aztán a feleségem eldöntötte, hogy ha másban nem is, de a sokismeretlenes egyenletek terén megreformál engem.
Sikerült neki!
Azóta sem feledem. Máig itt él bennem az akkori boldogság és öröm, amit egy-egy ilyen feladat megoldása után éreztem. Mert nehéz volt az út, sokszor kellemetlen, de a tapasztalás, a megszerzett tudás és vele együtt a megélt boldogság örök maradt.
Mi lett volna, ha akkor valaki egyszerűen elém teszi a megoldást? Meglett volna az eredmény. Csak éppen valami sokkal fontosabb maradt volna el: én nem jutottam volna el hozzá.
Talán ezért gondolom ma úgy, hogy az AI akkor segít igazán, ha nem elveszi tőlünk a megértéshez vezető utat, hanem hozzásegít ahhoz, hogy mi magunk járhassuk azt végig.
És ezen a ponton érdemes feltenni egy még kényelmetlenebb kérdést. Mert miközben arról beszélünk, hogy mire használjuk a mesterséges intelligenciát, talán túl ritkán kérdezzük meg azt is: miközben használjuk, mit változtat meg bennünk?
Ha egyre több keresést, mérlegelést, emlékezést, megfogalmazást és végül akár döntést is átadunk neki, nemcsak a munkamódszerünk változhat meg. Mi magunk is változhatunk. Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, hanem apró lemondásokon keresztül. Először csak időt takarítunk meg. Aztán talán egyre kevésbé tűrjük a bizonytalanságot, a keresés fáradságát, a tévedést, azt az állapotot, amikor még nincs kész válaszunk.
Pedig lehet, hogy éppen ezek azok a pillanatok, amelyekben emberként és alkotóként történik velünk valami. Ezért számomra a kérdés már nem az, hogy az AI jó-e vagy rossz. Ennél sokkal érdekesebb, és talán sokkal nyugtalanítóbb: milyen emberré válok én mellette?
Az emberiség története tele van azzal a vággyal, hogy összegyűjtse, megőrizze és hozzáférhetővé tegye mindazt, amit tud. Alexandria egykori nagy könyvtára talán ennek a vágynak az egyik legszebb jelképe. Ma az AI mintha ennek a régi álomnak egy egészen másfajta megvalósulása lenne: az emberiség felhalmozott tudásának szinte beláthatatlan térképe.
Megmutathatja nekem az utat Alexandriába. De a lépéseket nekem kell megtennem, és a port is nekem kell belélegeznem. Mert a technológia hiába adhat meg minden választ azonnal, a megértés, a botlás és a felfedezés tiszta örömét – magát az emlékezetes utazást – nem szeretném átengedni egy gépnek.
Miközben ezeket a sorokat írtam, elővettem egy régi könyvet.
A sajátomat.
2007-ben jelent meg Sepsiszentgyörgyön „S hol van az ő Istene?” címmel. A kötet ajánlását Lokodi Károly írta, aki szerkesztőként maga is részt vett a könyv létrejöttében. Akkoriban a mesterséges intelligencia még nem ült ott mellettünk az íróasztalnál, és eszünkbe sem jutott azon töprengeni, vajon hol végződik a segítség, és hol kezdődik a szerzőség.
Lokodi Károly ezt írta az ajánlásban:
„A távoli Székelyföldön, Háromszéken meglepetésemre engem ért az a megtisztelő bizalom, hogy e könyvecskének alakot, formát adhattam, »külcsínt« annak a »belbecsnek«, amit ismeretlenül is ismerős jóbarátom, Szabó Árpád lelki és szellemi tisztasága, érzelemvilága jelent sokunk számára.”
Majd néhány sorral később egy olyan erkölcsi meggyőződést nevezett meg bennem, amelyet ezekből az írásokból ismert fel. Ő szerkesztette a könyvemet. Alakot, formát adott neki. Bizonyára kérdezett, javasolt, javított, ahogyan egy szerkesztő teszi. Mégsem lett ettől kevésbé az én könyvem. Sőt.
Éppen ő, aki szerkesztőként közel került a szövegeimhez, ismerte fel bennük azt, amihez nem nyúlt és nem is nyúlhatott: az embert, aki megírta őket.
Ha ma azt mondanánk, hogy minden külső segítség, minden javaslat, minden javítás elvesz valamit a szerzőségből, akkor visszamenőleg Lokodi Károly közreműködését is gyanússá kellene tennünk. Meg kellene kérdőjeleznünk, hogy azok a novellák valóban az én szellemi alkotásaim voltak-e.
Ez nyilvánvaló képtelenség. Mert talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki segített útközben. Hanem az, hogy ki indult el, ki választotta az utat, ki tévedt el rajta, ki fordult vissza, ki döntötte el, merre megy tovább – és végül ki érkezett meg.
Lokodi Károly majdnem húsz évvel ezelőtt még nem tudhatta, hogy egyszer egy gép lesz képes mondatokat javítani, változatokat ajánlani, kérdésekre válaszolni, sőt akár egész történeteket megírni. De valamit már akkor is tudott. Hogy egy mű mögött fel lehet ismerni az embert.
Talán számomra éppen itt húzódik a határ.
Segítséget elfogadhatok az úton. Térképet is vihetek magammal. De azt a pillanatot, amikor már nem az én lábnyomaim maradnak a porban, nem szeretném összetéveszteni a megérkezéssel.
Szerzői megjegyzés
Ennek az írásnak a megszületése és végső formájának kialakítása során mesterséges intelligenciát, az OpenAI ChatGPT rendszerét is használtam. Beszélgetőtársként és szerkesztői segítőként vett részt a munkában: kérdéseket tett fel, ellenérveket és megfogalmazási lehetőségeket kínált, segített a gondolatok rendszerezésében, a szerkezet kialakításában és a szöveg nyelvi formálásában.
Az írás alapgondolatai, személyes történetei, példái, állításai és az azokért vállalt felelősség az enyém. A javaslatok elfogadásáról, elvetéséről vagy továbbgondolásáról minden esetben én döntöttem.
Azért tartom fontosnak mindezt feltüntetni, mert maga ez az esszé éppen annak a határát keresi, amely a segítséget a helyettesítéstől elválasztja. Nem volna hiteles erről a határról beszélnem úgy, hogy közben elhallgatom: ennek az írásnak a létrejötte során magam is ezen a határon jártam.
Most Ön következik. Innen indult minden. Ez az a novella, amelynek megszületése után felmerült bennem a kérdés: hol végződik a segítség, és hol kezdődik az alkotás átadása? Olvassa el az Utolsó esélyt. Most már azt is tudja, hogy mesterséges intelligencia valamilyen módon jelen volt a létrejötténél. Hogy hol és hogyan? Azt nem árulom el. Keresse meg — ha tudja.
Az utolsó esély
A padon ülő két férfi közül az idősebb már vagy tíz perce beszélt — csendesen, kicsit fáradtan, ahogy azok szoktak, akiket ritkán hallgatnak meg. Kaposvár mellé utazik, mesélte, egy kis faluba, a lányához. Jó darab út lesz neki, de meg kell tennie. A másik, egészségesebb, erősebb testalkatú férfi bólogatott, közben az órát nézte a peron végén, és elmondta ő is, hogy üzleti ügyben vár egy másik vonatra, semmi érdekes.
— Manapság mindenkinek fáj valamije — mondta az öreg, és mosolygott, azzal a fáradt, engedékeny, mindent elfedő mosollyal, amivel az idősek szokták nyugtázni a világ apró bajait. — Az enyém a szívem. Meg minden más is, ha már itt tartunk. De hát hetvenhat vagyok, minek panaszkodjak.
Beszélgettek még — az időjárásról, a vasút késéseiről, arról, hogy régen minden más volt, gyorsabb, olcsóbb, na jó, talán nem is jobb, csak más —, semleges szavak, amikbe két idegen belekapaszkodhat, amíg a vonatra várnak. Aztán megszólalt a hangosbemondó, a vonat begördült, és az öreg felállt — vagy inkább próbált volna, mert a térde megbicsaklott, és a kezével a levegőbe kapott, támaszt keresve. — Segítene? — kérdezte, kicsit zavartan, mintha szégyellené, hogy kérnie kell. — Csak fel a lépcsőn, aztán már megvagyok. A másik férfi természetesen nyúlt oda, ahogy egy idegennek nyúl az ember ilyenkor — gondolkodás nélkül, a keze már a könyök alatt volt, mielőtt még végiggondolta volna —, és fölvette a bőröndöt is, amin egy kis, kopott bőrcímke fityegett, rajta ceruzával, girbegurbán odaírva egy név: Sárossy. Ismerős volt a név, valahonnan nagyon régről, de nem volt ideje eltűnődni rajta, mert az öreg felkapaszkodott, és a kabátujja kicsit felcsúszott a csuklóján.
Ott volt. Világosan, tévedhetetlenül, ahogy egy ötven éve bevésődött kép szokott előbukkanni: a forradás, ami nem egyszerű heg volt, hanem forma — egy apró, torz gyíkalak a csukló felett. A bőrbe mart nyom, amelyet ő maga ütött oda ennek az embernek réges-régen, egy vasdorong élével, napi rendszerességgel, egy pincehelyiség betonpadlóján, ahol az előtte álló embernek nem volt neve, csak száma. Emlékezett a mozdulatra is, most, ötven év után is, ahogy a vas lecsapott, és a kéz — az a kéz, ami most az övébe kapaszkodott, hogy fel tudjon lépni a vagon lépcsőjén — visszarándult, védekezőn, hiába.
Valami megbillent benne, mintha a peron kövezete süllyedt volna egy araszt a talpa alatt. Ötven év, és egyetlen pillanat alatt visszazuhant abba a helyiségbe, ahonnan azt hitte, végleg kilépett. A keze — az ő keze — még mindig ott tartotta az öreg könyökét. Nem engedte el. Nem tudta elengedni. — Köszönöm — mondta az öreg, már fent a lépcsőn, kicsit kifulladva, és leült a legközelebbi ülésre, az ablak mellé. Onnan intett, hogy jöjjön, üljön csak le mellé egy percre, amíg a vonat el nem indul, nincs sietős dolga, ugye? És ő — maga sem tudta, miért — leült.
Az öreg megigazította a kabátját, aztán, mintha a beszélgetés természetes folytatása volna, csak úgy, minden átmenet nélkül elmondta, hogy tulajdonképpen nem is egyszerű látogatásra megy, hanem búcsúzni. Az orvos a minap közölte vele, hogy hónapok kérdése az egész, és ő nem akar úgy elmenni, hogy előtte ne látná még egyszer a lányát, akivel — itt elhallgatott egy pillanatra, mintha keresné a szavakat, vagy mintha nem akarná megtalálni őket — évtizedek óta nem beszéltek. Kamaszkora óta, mondta csendesen, és nem fűzött hozzá magyarázatot, csak annyit, hogy reméli, még idejében odaér. — Az ember azt hiszi, van ideje mindenre — mondta az öreg, és a keze, az a bizonyos kéz, a gyíkforma sebbel a csuklóján, önkéntelenül az ölébe hullott, tenyérrel felfelé, védtelenül, ahogy egy gyereké szokott, amikor elalszik. — Aztán egyszer csak nincs.
Ő ott ült mellette, és hallgatott. Most már a helyére került a név is a bőröndön: Sárossy. És vele együtt az arc, amit ötven év alatt megpróbált elfelejteni, és nem sikerült. Tudta, hogy létezik valahol — mindig is tudta —, csak sosem engedte meg magának, hogy keresse, hogy szembenézzen vele, és most itt ült mellette, mintha az élet maga rendezte volna így, hogy ne legyen többé kibúvó. Tudta volna, mit kellene mondania. Egyetlen szót is elég lett volna talán. De a torka összeszorult, és semmi nem jött ki rajta. A hangosbemondó jelezte az indulást. Ő felállt, mert most már muszáj volt, és az öreg utánanyúlt, megszorította a kezét — azt a kezet, ami annyiszor lesújtott rá —, és csendesen azt mondta: — Isten áldja. Jó utat, és köszönöm még egyszer.
Ő aztán kilépett a peronra, és a vonat ajtaja becsukódott. A szerelvény lassan megindult. Az öreg ott ült az ablak mögött, és amikor a szerelvény egy vonalba ért a peronon álló férfival, felemelte a kezét, és integetett — mosolyogva, könnyedén, ahogy egy jó ismerősnek szokás, aki éppen most tett vele egy szívességet. Ő ott állt a peronon. A torkából csak egy érthetetlen hang szakadt fel, olyan, amit ő maga sem hallott igazán, mintha nem is a sajátja volna. A keze elindult felfelé. Nehéz volt, mintha ólomból volna, és mire a válla magasságába ért, a vonat már csak egy zöld folt volt a sínek végén.
0 hozzászólás