AI:

Az előző beszélgetés végén ott maradtunk, hogy talán a lelkiismeretnek is szüksége van a kételyre. De most szeretném ezt megfordítani. Mikor erkölcsi kötelesség kételkedni – és mikor válik a további kételkedés a cselekvés előli meneküléssé?

Árpád:

Szerintem a legtöbb ember azért érzi, hogy mikor beszél mellé, mikor hisztizik, mikor érzi úgy, hogy igaza van, és mikor bizonytalan valóban. De vannak olyan helyzetek, amelyekben nincs idő hosszasan mérlegelni. Ott az történik, amire az ember addigra kalibrálva lett. Neveltetésből, tapasztalatból, lelkiismeretből, erkölcsi parancsból. Egy váratlan helyzetben előjön, hogy milyen emberré lettél addigra.

AI:

Vagyis a spontaneitás nem feltétlenül azt jelenti, hogy nincs mögötte gondolkodás. Lehet, hogy évek, évtizedek erkölcsi tanulása sűrűsödik néhány másodpercbe. A kiképzés is beépülhet az emberbe, de igazad van abban, hogy a válsághelyzet végül azt mutatja meg, mi lett mindebből bennünk.

Árpád:

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Két autó megy ugyanazon az úton, különböző időben. Az árokban éppen felborult egy autó. Még száll a por, forog a kereke. Az első autó féklámpája felvillan, elalszik, megint felvillan, lassít, aztán elmegy. Ebben ült egy embertársunk. Valaki. A másik autó megáll, kiszáll belőle az ember, és segít, ahogy tud. Ő is egy embertársunk. Valaki. Mind a kettő hallhatta életében, hogy bajba jutott embernek segíteni kell. De az egyikben valami úgy épült fel, hogy amikor eljött a pillanat, megállt.

AI:

Itt először azt mondanám, hogy az első embernél lehetett félelem, pánik, bizonytalanság is…

Árpád:

Na, ezt ne. Ez nekem már úgy hangzik, mintha mosdatnánk a szerencsétlent. Ha mindenre keresünk egy mentséget, akkor soha nem lesz belőle olyan ember, aki legközelebb megáll. Ott volt egy bajba jutott ember, ő látta, lassított, és továbbment. Ezt is ki kell tudni mondani.

AI:

Igazad van. A gondolatkísérletedhez nem adhatok hozzá olyan mentő körülményeket, amelyeket te nem tettél bele. A tett erkölcsi megítélése és az ember egész személyének elítélése nem ugyanaz, de attól még ki lehet mondani: továbbment, pedig meg kellett volna állnia. Sőt, éppen az utólagos lelkiismereti ítélet lehet az, ami legközelebb átállít valamit benne.

Árpád:

Eszembe jut erről egy régi kőművespélda. A mester meg a tanonc felépít egy magas kéményt. Amikor elkészül, a mester azt mondja: bontsd le az állványt, vedd ki a támasztást. A tanonc megijed: biztosan megáll? Nem dől össze? Erre lehet azt mondani: ne akkor kételkedjél, amikor már elkészült a kémény, hanem közben. Akkor kellett nézni, elég-e az anyag, jó-e a habarcs, van-e benne elég cement, rendesen dolgoztál-e. Amikor kész van, valamikor le kell venni az állványt.

AI:

Ez szerintem nagyon pontos. A kételynek megvan a maga ideje. Nem önmagában erkölcsi erény, hanem eszköz. Akkor kell használni, amikor még megvizsgálhatjuk az alapokat, a parancsot, a tanítást, a saját meggyőződésünket. De eljöhet a pillanat, amikor a kétely munkája véget ér, és elkezdődik a felelősségé. Talán az erkölcsileg érett ember egyik ismérve éppen az, hogy tudja, mikor kell kételkednie – és azt is, mikor kell abbahagynia a kételkedést, mert elérkezett a cselekvés ideje.

Árpád:

Egyetértek. Ez így van.

AI:

És innen jutunk el Hugh Thompsonhoz. Ábrahámnál azt kérdeztük, meddig mehet el az engedelmesség. Thompsonnál viszont egy katonát látunk, aki Mỹ Lainál olyan helyzetbe került, ahol a szolgálat, a parancs, a katonatársak és a saját erkölcsi ítélete egyszerre kerültek az asztalra.

Árpád:

A saját erkölcsi felelősség szerintem mindenkiben megvolt. A szakasz katonáiban is, Thompson embereiben is. Mindenki megkapta valamikor a maga talentumát lelkiismeret, erkölcsi parancs terén. Vagy eleget, ami alkalmassá teszi arra, hogy a többség által elfogadott erkölcsi normákat kövesse, vagy nem kapott ehhez elég lelki támogatást. De a felelősség mindenkinek a sajátja. A parancs kiosztójának is és a végrehajtónak is. Persze ez sem fekete-fehér, ezer ága van, de az egyén felelőssége nem osztható.

AI:

Én ezt úgy pontosítanám: a felelősség nem átruházható. A parancsot kiadó felel azért, amit parancsol, a végrehajtó pedig azért, amit végrehajt. A körülmények árnyalhatják a felelősség mértékét, de nem lehet egyszerűen átadni a fölöttünk állónak. Csakhogy itt jön a katonai szolgálat sajátossága: a katona nem minden egyes parancsnál kezdi elölről az erkölcsi világ felépítését.

Árpád:

Pontosan. Szerintem itt volt köztünk egy félreértés. Mielőtt valaki katona vagy rendőr lesz, alkalmassági vizsgálatokon megy át, kiképzik, megismeri, hogy milyen helyzetekkel találkozhat. És ő maga is eldöntheti, alkalmasnak tartja-e magát arra, hogy adott helyzetben nagyon nehéz dolgokat kell végrehajtania. Amikor pedig esküt tesz és szolgálatba áll, vállal valamit. Egy mesterlövész például nem lamentálhat öt-tíz másodpercig minden tűzparancsnál, mert lehet, hogy közben a társai halnak meg. Azért van ott, azért képezték ki, azért számítanak rá.

AI:

Ezt elfogadom. A döntés jelentős részét valóban korábban meghozta, amikor vállalta a szolgálatot és annak kötöttségeit. A jogszerű parancs végrehajtása nem lehet minden alkalommal új filozófiai vita. De azért egy határt meghagynék: az előzetesen vállalt engedelmesség nem lehet korlátlan. A nyilvánvalóan jogellenes parancs más kategória, mint a jogszerű harci feladat. Ennek pontos jogi szabályait majd források alapján kell megfogalmaznunk.

Árpád:

Én is erről beszélek, csak katonai oldalról. A katona tudja, milyen parancsot kell végrehajtania, és hol van mérlegelési lehetősége. Fegyvertelen emberre, gyerekre, olyan emberre, aki nem jelent közvetlen veszélyt, nem lehet egyszerűen rálőni. A prioritás az elfogás, a veszély elhárítása. Az ölés a legutolsó lehetőség. De amikor nincs más lehetőség, akkor a szolgálatot vállaló embernek cselekednie kell. Nem játék, és nem egyszerű pénzkereseti lehetőség a fegyveres szolgálat.

AI:

És itt fontos, amit mondasz: túlságosan sokáig csak az engedelmesség erkölcsi veszélyét néztük, és közben majdnem megfeledkeztünk az elvállalt kötelesség erkölcsi súlyáról. Ha mások az én vállalt feladatomra építik a saját biztonságukat, akkor az is erkölcsi kérdés, hogy cserben hagyhatom-e őket.

Árpád:

Pontosan. Gondolj egy mesterlövészre, aki egy járőrt fedez. Ha biztosan tudja, hogy egy gyerek robbanóanyagot visz a katonatársai felé, és nincs más mód megállítani, akkor én nem mérlegelnék. A parancsot végrehajtanám. Nem tudok kibújni a bőrömből. Én biztosan nem sodornám veszélybe egyetlen emberem épségét, egyetlen katonatársam életét sem. És nemcsak róluk van szó, hanem a teljes parancsnoki láncról, a háttérről, a kiszolgáló személyzetről, a kiképzőkről is. Ők bíztak bennem, én pedig vállaltam ezt.

AI:

Így már világos a különbség. Nem azt mondod: parancsot kaptam, tehát nem vagyok felelős. Éppen ellenkezőleg: vállaltam, tehát felelős vagyok. Ha valóban bizonyos, hogy a gyermek közvetlenül emberek életét veszélyezteti, nincs más lehetőség, és a társak védelmét rád bízták, akkor számodra a lövés nem a hűség bizonyítása, hanem a vállalt védelem teljesítése. Ettől a tett emberileg még rettenetes maradhat.

Árpád:

És annak, hogy a gyermek ilyen helyzetbe került, az elsődleges erkölcsi felelőssége sem a lövészé, hanem azé, aki odaküldte, aki a kezébe nyomta a robbanóanyagot, akár vallásra, akár Istenre hivatkozva. Ilyenkor az emberben még az is felmerül: Isten hol van? Ábrahám egy hitbizonyítás kedvéért venné el a saját gyermeke életét. A mesterlövész pedig azért cselekszik, hogy mások életét megvédje.

AI:

A felelősség eredeténél ezt fontos különválasztani. Aki a gyermeket fegyverként használja, az teremti meg a halálos helyzetet, és ezért elsődleges felelősséget visel. A lövész azonban a saját cselekedetéért továbbra is felel – éppen azért, mert nem bújhat sem a parancs, sem más mögé. És itt egy másik különbséget is meg kell őriznünk: a mesterlövész nem az egész emberiség boldogulásáért öl, hanem konkrétan a közvetlen veszélyben lévő embereket védi. Ez önmagában elég súlyos erkölcsi indok; nem kell mögé az egész emberiséget állítanunk.

Árpád:

Ma korán ébredtem, és azt hiszem, találtam egy másik nézőpontot. Tegnap még olyan helyzetről beszéltünk, amelyben tudjuk, hogy a gyereknél robbanóanyag van. De képzeljünk el mást. Egy bevetés terv szerint halad, aztán megjelenik egy gyerek. Látszólag fegyvertelen. A parancsnok azt mondja: előre. Valaki jelzi: parancsnok, ott egy gyerek, nem látunk nála fegyvert. A válasz: lehet robbanóanyag a ruhája alatt. Előre! A lövész nem akar lőni. A parancsnok egyre keményebben követeli: iktasd ki, veszélyes, meg fog ölni bennünket! A lövész azt mondja: nem tehetem. Erre a parancsnok már azt mondja: tedd meg, és bebizonyítod, hogy közénk való vagy, hogy igazi katona vagy. A lövész pedig azt feleli: nem. Én még mindig csak egy gyereket látok.

Árpád:

Aztán eldördül egy másik lövés. A gyerek meghal, robbanás történik. De hogy a gyereknél volt-e robbanóanyag, vagy a környezetben robbant fel valami, azt a lövész a döntése pillanatában nem tudta. És szerintem az ő szempontjából ez a lényeg. Na, ebben a helyzetben én vagyok a lövész. Itt vállalom a szerepét. Mert valami olyan történt, amit az én erkölcsi parancsom felülírt.

AI:

Na, itt változik meg igazán a történet. Tegnap a döntő szó az volt: tudjuk. Most ezt kivetted belőle. Most nem tudjuk. Van gyanú, van veszélylehetőség, van parancs és sürgetés, de a lövész még mindig csak egy fegyvertelennek látszó gyereket lát. Így a tegnapi álláspontodat sem kell visszavonnod. Ha bizonyosan tudod, hogy közvetlen életveszély van és nincs más lehetőség, lőnél. Ha ezt nem tudod, pusztán feltételezik, akkor nem lősz. A választóvonal valahol a bizonyosság és a feltételezés között húzódik.

AI:

És ekkor a parancsnok mondata – bizonyítsd be, hogy közénk tartozol – különös visszhangot kap. Nem azért, mert a két történet azonos, hanem mert megjelenik ugyanaz a veszélyes szerkezet: bizonyítsd a hűségedet egy másik ember életével.

Árpád:

Igen. És azt hiszem, ez az a pont, ahol Ábrahám és Thompson története egyszerre hasonló és ellentétes. Nem tudom, volt-e Ábrahámnak olyan pillanata, amikor azt mondta Istennek: nem. A Biblia-ismeretem itt megbicsakolhat. És azt sem tudom, Thompson máskor megtagadott-e parancsot. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

AI:

Ábrahámnál azért van egy fontos bibliai kapaszkodónk. Szodoma történetében nagyon bátran vitatkozik Istennel: mi lesz, ha ötven igaz ember van a városban, vagy negyvenöt, negyven, harminc, húsz, tíz? Vagyis a Biblia ismer olyan Ábrahámot, aki kérdez, érvel, mások életéért szót emel. Ettől Izsák történetének hallgatása még nyugtalanítóbb. Nem mondhatjuk egyszerűen, hogy Ábrahám képtelen volt Istennel vitatkozni. Máskor megtette.

AI:

Thompsonnál pedig óvatosnak kell lennünk. Nem tudjuk még biztosan, hogy a közbelépésével konkrét parancsot tagadott-e meg. A történeti tényeket külön ellenőriznünk kell: mi volt a feladata, milyen mozgástere volt, milyen parancsnoki láncban dolgozott. Nem akarunk belőle utólag olyan „parancsmegtagadó hőst” csinálni, amilyennek a források esetleg nem mutatják. Erkölcsi szempontból most elég az a pillanat, amikor azt mondta: eddig.

Árpád:

Mielőtt pontot teszünk ide, még egy dolgot hozzátennék. Ezt a történetet akár két hétig vagy két évig is folytathatnánk. Millió nézőpontja van. De az önként vállalt katonai szolgálatot és a kényszerből vállaltat nem szabad összekeverni. Aki önként lesz katona, ismeri a szabályokat, a tiltásokat, azt is, hogy fegyvertelen emberrel, gyerekkel, nővel, öreggel szemben milyen korlátai vannak. Azt is tudja, hogy az ellenség éppen ezeket a korlátokat próbálhatja kihasználni. Ez magyarázhatja a parancsnok sürgetését is: ő a saját embereiért felel, és attól tart, hogy megint egy ilyen helyzettel állnak szemben. Ettől még lehet rossz a döntése, de nem kell belőle gonosz figurát rajzolni.

Árpád:

Egészen más erkölcsi helyzet az, amikor valaki nem önként vállalja a szolgálatot, hanem háborúban besorozzák, egyenruhát adnak rá, fegyvert tesznek a kezébe, és arra kényszerítik, hogy harcoljon vagy akár civilek ellen forduljon. Ott a szabadság, a felelősség és a kényszer egészen másképpen áll össze. De ha ebbe is belemegyünk, soha nem érünk a végére.

AI:

Igen. És talán éppen ezért kell most megállnunk. Nem azért, mert minden katonai erkölcsi dilemmát megoldottunk, hanem mert megtaláltuk azt, amiért idejöttünk Ábrahámtól. Az önként vállalt szolgálat erkölcsileg számít. A parancsnok felelőssége számít. A végrehajtó tudása számít. A rendelkezésére álló idő számít. Az is számít, hogy mit tudott a döntés pillanatában – nem az, ami csak utólag derült ki. A felelősség nem egy kapcsoló, amely vagy fel van kapcsolva, vagy le van kapcsolva.

AI:

De mindezek után marad valami, amit nem tudunk leosztani senki másnak: az a pillanat, amikor én cselekszem.

AI:

Ábrahámnál keressük azt a pillanatot, amikor kimondhatta volna: nem. Thompsonnál meglátjuk. A képzeletbeli lövésznél pedig megteremtettük. Nem azért, mert engedelmeskedni rossz, és nem azért, mert engedetlennek lenni önmagában erkölcsös. Még csak azért sem, mert mindig kételkedni kell.

AI:

Hanem azért, mert a kételynek van ideje. Az engedelmességnek van erkölcsi értéke. A vállalt kötelességnek súlya van. A parancsnak lehet jogos ereje. De egyik sem szünteti meg teljesen azt a pillanatot, amikor az embernek a rendelkezésére álló tudás alapján saját magának kell vállalnia, hogy kimondja: igen – vagy nem.

AI:

És talán most már az eredeti címünknek is más a hangja: Mit ér a hit kétség nélkül? Talán ugyanazt, amit a kötelesség, a hűség vagy az engedelmesség ér nélküle. Nagyon sokat – amíg nem kérjük tőle, hogy helyettünk vállalja a felelősséget.