Október 23-a alkalmából állami díjakat adtak át.
Amikor megláttam a kitüntetettek listáját, bevallom, dühöt éreztem. Az első gondolatom az volt, hogy ismét a politika osztja a lapokat. Aztán úgy döntöttem, mielőtt véglegesen kialakítanám a véleményemet, megvizsgálom az érintetteket egyenként.
Megnézem, kik ők, mit értek el, mit képviselnek, és milyen kapcsolat fűzi őket Magyarországhoz. És bizony pár esetben módosítanom kellett az első benyomásomon. Nem szégyellem ezt. Sőt! Sokkal nagyobb probléma lenne, ha valaki a tények ismeretében sem lenne hajlandó változtatni a nézőpontján.
Kende Péter 1956-os szerepvállalása,
Mészáros Márta filmművészeti tevékenysége, Oravecz Imre írói munkássága, Jeszenszky Géza történészi és közéleti pályafutása, vagy a két egykori nemzetőr, Lázár Gyula és Süle Tamás helytállása mind olyan eredmények, amelyeket nem lehet csupán egy politikai címkével elintézni.
Ugyanez vonatkozik más kitüntetettek szakmai munkásságára is. Az állami kitüntetés odaítélésének nem lehet általános kritériuma a politikai hovatartozás. Természetesen vannak kivételek, hiszen bizonyos díjak kimondottan a politikai vagy közéleti munkának szólnak. Mégis, számomra az állami kitüntetés több annál, mint pusztán egy sikeres pálya elismerése. Az állam megbecsülését is kifejezi. Azét az országnak a tiszteletét, amelynek polgárai között ott vannak a kitüntetettel egyetértők és a vele nem értők is.
És itt kezdődnek a fenntartásaim.
Krasznahorkai László és Schiff András kitüntetését továbbra is téves döntésnek tartom. Nem azért, mert kétségbe vonnám művészi munkájukat. Krasznahorkai Nobel-díjas szerző, Schiff András pedig világhírű zongoraművész. Ezt nem szeretném elvitatni tőlük. De a rendkívüli tehetség nem garantál erkölcsi sérthetetlenséget. Számomra nagyon is fontos, milyen módon nyilvánulnak meg valakik Magyarországról, a magyar társadalomról, azoknak az embereknek a felől, akik nevében az állam most a legmagasabb kitüntetés egyikét adja át.
Lehet egy kormányt bírálni. Lehet kemény kritikával illetni egy politikai rendszert. Sőt, olykor ez kötelesség is. Ám az én értékrendem szerint különbséget kell tennünk a hatalom kritikája és egy teljes nemzeti közösségre vonatkozó, sértőnek érzett általánosítások között. Krasznahorkai esetében ráadásul bennem felmerül egy másik kérdés is. Egy Nobel-díjas és számos korábbi kitüntetéssel rendelkező írónak mit kívántak még ezzel a kitüntetéssel bizonyítani?
Számomra ez a díj politikai üzenetnek is hat. Mintha az új vezetés nemcsak az írót ismerte volna el, hanem egyben odaszúrna Orbán Viktornak és a korábbi kultúrpolitikának is. Lehet, hogy tévedek a szándékot illetően, de ez a benyomásom.
Kéri László kitüntetésével kapcsolatban is vannak fenntartásaim. Volt alkalmam személyesen megismerni őt, így a róla alkotott véleményem nem kizárólag nyilvános megjelenésein alapul. Ennél többet azonban nem kívánok mondani. Nem tartom helyénvalónak, hogy egy személyes benyomás alapján nyilvánosan ítéljek meg valakit.
Végezetül pedig valami, amit különösen lényegesnek tartok. Október 23-a nem megszokott ünnep. Hetven évvel ezelőtt emberek kockáztatták az életüket Magyarország szabadságáért. Volt köztük különböző világnézetű és társadalmi helyzetű ember. Nem ugyanúgy gondolkoztak a világról, ám abban a történelmi pillanatban valami összekötötte őket: Magyarország. Éppen ezért örömmel látom, hogy a kitüntetettek között valódi ötvenhatos résztvevők is vannak. Az ő elismerésük számomra különösen méltó ehhez az évfordulóhoz.
Nem állítom, hogy az egész kitüntetési lista politikai elfogultság eredménye. Ezt gondoltam először, de a részletesebb tájékozódás után már nem így látom. Ugyanakkor továbbra is úgy vélem, hogy egy állami kitüntetés esetében nemcsak azt kell figyelembe venni, mit hozott létre valaki, hanem azt is, milyen közéleti magatartás és emberi tartás kapcsolódik a munkásságához. Mert a tehetség csodálatra méltó. A teljesítmény elismerendő. De a tisztelet nem adható kitüntetéssel. Azt meg kell érdemelni.
0 hozzászólás