Tizennégy évvel ezelőtt Márai Sándor és Dörner György története miatt tettem fel egy kérdést. Ma már nem Dörnerről kérdezek. Attól tartok, sokkal többről van szó: képes-e a magyar kultúra túlélni azt, hogy minden politikai korszak újra a saját képére akarja formálni?
Van az embernek egy rossz szokása: időnként visszaolvassa, mit írt tíz, tizenöt vagy húsz évvel korábban. Néha elszégyelli magát, néha elmosolyodik, máskor pedig megáll egy mondatnál, mert kellemetlen érzése támad: mintha semmi sem változott volna.
Nemrég egy 2012-ben írt publicisztikám került elém.
Akkor Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művének Újszínház-beli bemutatása körül kialakult politikai-kulturális háborúról írtam. Dörner György frissen kinevezett igazgató volt, Csurka Istvánnal való kapcsolata, politikai múltja és az általa képviselni kívánt színházi világ miatt pedig már kinevezése pillanatától olyan indulatok vették körül, hogy lassanként nemcsak Dörner, hanem az is politikai kérdéssé vált, mit játszik az Újszínház.
Márai is belekerült ebbe a darálóba.
A darabot végül 2012 októberében bemutatták. Ma már tehát tudjuk azt is, amit az akkori vita idején még nem lehetett tudni: a tiltakozás nem akadályozta meg az előadást.
Az eredeti 2012-es írás
…milyen érdekes az élet és milyen aljas a politika! Márai Sándor, aki 1948-ban a magyarországi kommunista berendezkedés elleni tiltakozása jeléül az Egyesült Államokba emigrál és kis megszakításokkal egész életén át ott él, ma újra emigrációba, – ha nem is önszántából, – de szellemi emigrációba vonul. Hallani, hogy az új színház műsorára tűzte: A gyertyák csonkig égnek c. írásából készült darabot. Skandalum’ hangzik tőle a színházi, na és a politikai élettér. Az Amerikai Népszava szájára vette és telekürtölte vele Amerikát, miszerint egy nyilas magyar színházban nyilas darabot akarnak kreálni Márai művéből.
Az 1942-ben megjelent mű tartalma, mondanivalója igazából a barátságról, az árulásról, két ember kényszerek alkotta viszonyáról szól. A hűségről, egy világrend széthullásáról és annak két monologizált szereplőjéről, az ő élettörténetükről, a kor életükre kiterjedt hatásáról szól. Henrikről a született és vérbeli katonáról, a „ tábornokról” valamint egy ugyancsak, ám csak a körülmények kikényszerítette katonáról, de egyébként egy velejéig művészről, igazi humanista emberről szól. A mű nagyszerűsége abban rejlik, ettől lett világsiker, hogy monologizált regényalakjai ellenére is fenn tudta tartani a feszültséget az érdeklődést az olvasóban.
Nos, az ebből színdarabra vitt változatott vette szájára az Amerikai Népszava, és a mai magyar baloldal, s vele együtt a magyar liberálisok nagy része. Felteszik a kérdést: hogy tudnának ebből elfogulatlan darabot készíteni egy olyan színházban, aminek a vezetése fasisztoid eszméket vall, sőt repertoárjában olyan szerzők darabjai is megtalálhatóak, mint Csurka István, Wass Albert, vagy a nemrég nyilasnak kikiáltott Nyírő József. Ungvári Tamás aki a Milla’ tüntetésen magából kikelve támadta a jelenlegi kormányt, nem olyan sok évvel ezelőtt Márai emlékére rendezett San Diegoi ünnepségen az alábbi módon érvelt…” Márai egyik naplójegyzetében paradox módon a honvággyal magyarázta Magyarországról való elmenekülését. „Egy tisztességesebb, öntudatos Magyarországra vágyott, és azt helyben nem találta, így aligha volt más választása, mint elhagyni a bolsevizálódó Budapestet”
Megemlíteném: Márai 1988-ban sokak kérésére, valamint a MTA, és a Magyar Írók Szövetsége kérésére sem engedélyezte műveinek újrakiadását Magyarországon, és a hazatérésről szóló kéréseket is kategorikusan elutasította. 1989-ben fegyverrel vetett véget életének. 3 unokája maradt utána, akiket a mostani gátlástalan politika felhasznál, nevükkel fémjelezve a „világméretű” tiltakozást. Hogyan és honnan is érthetné meg aDél-Kaliforniában élő: Jennifer Marai Bazzel, Lisa Phillips és Sarah Marai, hogy mi zajlik nagyapjuk emléke és szellemi hagyatéka körül. Az újszínháznak és annak vezetőségének egyetlen bűne van az Amerikai Népszava szemében.
Dörner Györgyöt Orbánék nevezték ki, és ez ugyanakkor Márai pechje is. Mit mondhatna, mit kérdezhet ilyenkor az irodalmat,- megmondó emberek véleménye és iránymutatása nélkül – szerető ember? miért?…miért?
Tizennégy év telt el.
Dörner György 2012. február 1-je óta vezeti az Újszínházat, harmadik igazgatói ciklusa a végéhez közeledik. Új Színház Az új igazgatói pályázatra tizenhatan jelentkeztek. A minisztérium nem hozta nyilvánosságra valamennyi pályázó nevét; néhányan azonban maguk álltak a nyilvánosság elé. Schilling Árpád ennél is tovább ment: teljes vezetői koncepcióját közzétette, éppen arra hivatkozva, hogy egy közpénzből működő intézmény jövőjéről szóló elképzeléseknek nyilvánosnak kellene lenniük. 24.hu
És én egyszer csak azt vettem észre, hogy megint ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, mint 2012-ben.
Pedig nem ugyanazok ülnek a hatalomban. Nem ugyanazok érzik magukat vesztesnek és győztesnek. Nem ugyanazok követelik a változást.
Talán éppen ez benne a legijesztőbb.
Márai mindenkié
Kezdjük innen.
Márai Sándor mindenkié.
Nem azért, mert mindenki ugyanúgy olvassa. Nem azért, mert ugyanazt érti alatta a konzervatív és a liberális, a hívő és az ateista, a jobboldali és a baloldali ember. Hanem éppen azért, mert nem ugyanazt érti.
És ha Márai mindenkié, akkor ugyanezt a jogot nem tagadhatom meg attól az írótól sem, akit én kevésbé szeretek.
Wass Albert is mindenkié. Nyirő József is. Csurka István is. Spiró György is.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindegyikük minden mondata egyformán értékes. Még kevésbé jelenti azt, hogy politikai vagy erkölcsi nézeteikről ne lehetne vitatkozni. Lehet. Sőt: kell.
Csakhogy nem Wass Albertet kell Spiró Györggyel szembeállítani. A műveiket kell egymás mellé tenni. A gondolataikat.
Ha rosszat mondanak, mutassuk meg, miért rossz. Ha hazudnak, bizonyítsuk rájuk. Ha egy művük gyenge, mondjuk ki. Ha veszélyes gondolatot képviselnek, vitatkozzunk vele.
De ne akasszunk tiltótáblát az író nyakába, majd higgyük azt, hogy ezzel a művét is elintéztük.
A kultúra ugyanis nem bíróság. És főleg nem politikai büntetőszázad.
A vár már áll
Korábban egy várfalhoz hasonlítottam a magyar kultúrát.
Most is jó képnek érzem.
Ez a vár nem 2010-ben épült. Nem 1990-ben. Nem 1945-ben. És nem 2026-ban kezdjük rakni az első köveit.
Ott van benne Petőfi és Arany, Bartók és Kodály, Márai és József Attila. Ott vannak azok is, akikről ma vitatkozunk, és azok is, akikről húsz év múlva fogunk.
Minden nemzedék rakhat hozzá követ.
Sőt, kötelessége hozzátenni.
Ha valamelyik kőről kiderül, hogy rossz, vizsgáljuk meg. Ha valóban meggyengíti a falat, cseréljük ki. Ha valami hiányzik, építsük hozzá. Ha egy korábban mellőzött alkotónak helye van benne, adjuk meg neki.
De könyörgöm: ne bontsuk le négy-, nyolc- vagy tizenhat évenként az egész várat csak azért, mert megváltozott a várkapitány.
A politikai váltógazdaságnak nem kellene kulturális váltógazdaságot jelentenie.
Ha tegnap kiválóan termesztettem paradicsomot, a kormányváltás másnapján sem lettem rossz paradicsomtermesztő. Ne követeljék tőlem, hogy holnaptól narancsot termesszek csak azért, mert az új agrárpolitika szerint mostantól a narancs a kívánatos.
Nevetséges?
A mezőgazdaságban talán.
A kultúrában újra meg újra megtesszük.
A kultúra nem tanulópálya
És itt érkezem el ahhoz, amitől ma talán a legjobban tartok.
A dilettantizmustól.
Nem kell rossz embernek lenni ahhoz, hogy valaki romboljon. Nem kell gyűlölnie egy színházat ahhoz, hogy tönkretegye. Nem kell könyveket égetnie ahhoz, hogy súlyos kárt okozzon egy ország kulturális életében.
Elég, ha nem ért hozzá.
Tarr Zoltán ma társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter. A kormány hivatalos életrajza református lelkészként, volt európai parlamenti képviselőként és közéleti szereplőként mutatja be, továbbá digitalizációs programokat, civil szervezetek támogatását és közösségépítő tevékenységet említ. Jelentős művészeti alkotói vagy kulturális intézményvezetői életművet ez az életrajz nem sorol fel. https://kormany.hu
Nagy Ervin kultúráért felelős államtitkár esetében más a helyzet. Ő képzett színművész, hosszú színházi és filmes pályával, Jászai Mari-díjjal. Ezt elvitatni ostobaság volna. https://kormany.hu
De én nem is ezt vitatom.
Azt kérdezem: egy sikeres színészi pálya önmagában felkészít-e valakit arra, hogy egy ország teljes kulturális rendszerének sorsát érintő döntéseket hozzon?
Színházról, filmről, irodalomról, közgyűjteményekről, finanszírozásról, intézményekről, vezetőkről.
Mert a kultúra nem tanulópálya.
És a jó szándék sem szakértelem.
Már megint: „most mi jövünk”?
Nem állítom, hogy mindaz, amitől tartok, be fog következni.
Ez fontos különbség.
A Nemzeti Színházban jelenleg minisztériumi átvilágítás zajlik. A fenntartó ezt törvényességi, szakszerűségi és hatékonysági ellenőrzésként írta le; amikor Vidnyánszky Attila augusztusban azt mondta, menesztésére számít, a minisztérium közölte, hogy menesztésről nem volt szó. 24.hu
Ezek a tények.
Az pedig már az én véleményem, hogy mindaz, amit az elmúlt hónapokban a magyar kulturális élet körül látok és hallok, nyugtalanságra ad okot.
És nem azért, mert azt gondolom, hogy az előző tizenhat évben minden jó volt.
Nem volt.
Nem gondolom azt sem, hogy minden korábbi támogatási döntés helyes volt, minden kinevezett vezető a helyén volt, minden filmre jól költötték el a közpénzt, és minden kulturális intézmény kifogástalanul működött.
De ha valami rossz volt, abból nem az következik, hogy most ugyanazt kell ellenkező előjellel megismételni.
„Eddig ti voltatok, most mi jövünk.”
Ha ez lesz az új kulturális politika vezérmondata, akkor nem változtattunk rendszert.
Csak megfordítottuk a táblát.
Az inga
Talán ez az egész bajunk.
A kulturális inga.
Az egyik politikai korszak meglöki az egyik irányba. A következő sérelmekkel, indulattal, mellőzött emberekkel érkezik, és ahelyett, hogy megállítaná, teljes erőből visszalöki.
Aztán jön majd a következő.
És visszalöki megint.
Közben színházak, műhelyek, filmek, könyvek, társulatok és emberi életművek kerülnek az inga útjába.
Pedig a nagy művek soha nem négyéves politikai ciklusokban születtek.
A művész a saját világát teremti meg. Megmutat valamit abból, amit lát, amitől fél, amit remél, amit szeret vagy gyűlöl. Nekünk pedig jogunk van eldönteni, mit kezdünk vele.
Olvassuk.
Nézzük.
Vitatkozzunk vele.
Akár utasítsuk el.
De ne a politikától várjuk, hogy helyettünk eldöntse, melyik könyvet vegyük le a polcról.
Ma reggel, amikor már azt hittem, befejeztük ezt a beszélgetést, ránéztem az íróasztalomon álló naptárra.
Szeptember 28.
Alatta egy Richard Wagnernek tulajdonított mondat:
„A művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.”
Különös mondat éppen ma.
Mert ha a művészet valóban képes valamit megmutatni abból az életből, amelyet nélkülözünk, akkor talán éppen ezért kellene vigyáznunk rá, hogy ne azt az életet legyen kénytelen megmutatni, amelyet a mindenkori politika látni szeretne.
2012-ben Dörner György és Márai Sándor körül tettem fel a kérdést.
2026-ban mások állnak a színpadon.
A kérdés azonban maradt:
képesek leszünk-e egyszer megállítani a kulturális ingát – vagy minden új politikai nemzedék kötelességének érzi majd, hogy teljes erőből visszalökje a másik irányba?
0 hozzászólás