2. rész –  Kinek van igaza, ha mindkettőjüknek tiszta a lelkiismerete?

AI: Az előző beszélgetésünk végén eljutottunk egy meglehetősen kemény állításig. Azt mondtad: ha Isten bizonyíthatóan ott állna előtted, és azt kérné tőled, hogy a hűséged bizonyítására öld meg azt, akit szeretsz – vagy akár egy számodra ismeretlen, ártatlan embert –, nemet mondanál. Nem azért, mert nem hinnéd el, hogy Isten szól hozzád. Éppen ellenkezőleg: a gondolatkísérletben ezt már eldöntöttük. Tudnád, hogy ő az. És mégis azt mondanád: ezt nem teszem meg. Tulajdonképpen azt mondtad, hogy van valami, amit még a bizonyosság kedvéért sem adnál fel: a saját erkölcsi lelkiismeretedet.

Csakhogy itt támad egy baj. Képzeljünk melléd egy másik embert. Ugyanolyan értelmes, ugyanolyan őszinte, ugyanolyan jóhiszemű, mint te. Ő viszont azt mondja: „Ha bizonyosan tudom, hogy Isten parancsolta, akkor engedelmeskednem kell. Éppen a lelkiismeretem nem engedné, hogy Istennel szembeszegüljek.” Most tehát két lelkiismeret áll egymással szemben. A tied azt mondja, nem ölhetsz meg egy ártatlan embert, az övé pedig azt, hogy Istennek engedelmeskedned kell. Mindketten a lelkiismeretetekre hivatkoztok, csakhogy attól függően, melyik lelkiismeret győz, egy harmadik ember vagy életben marad, vagy meghal. Na, itt nekem már kevés az, hogy „kövesd a lelkiismeretedet”.

Árpád: Nos igen, de akkor lennie kell itt valami másnak, valaminek, ami kettőnkön kívül, a mi lelkiismeretünkön kívül lehetőséget ad a döntésre. Mert ez így egál, nulla-nulla, döntetlen. Attól, hogy én a sajátomat helyesebbnek gondolom az övénél, még nem bizonyítottam semmit. Valami olyasmire gondolok, amit az emberiség hosszú idő alatt kialakított. Etikai szabályokra, erkölcsi normákra, törvényekre, valamiféle közösen elfogadott rendre. Ha a két lelkiismeret egymással ellentétes dolgot képvisel vagy állít, akkor meg kell néznünk, melyik áll közelebb ahhoz, amit az emberiség nagyobb része erkölcsileg elfogadhatónak tart.

AI: Ez már egy külső mérce. De rögtön bajba is tudom hozni, mert mi van akkor, ha a többség téved? Volt olyan társadalom, amelyben a rabszolgaság elfogadott volt, és volt, ahol a nő jogilag és társadalmilag alárendelt helyzetét természetesnek tekintették. Voltak törvények, amelyekről ma azt mondjuk: erkölcstelenek voltak. Tehát sem a többség, sem a törvény nem lehet automatikusan az erkölcs végső mércéje. Viszont abban szerintem valami nagyon fontos van, amit mondasz: hajlandó vagy a saját lelkiismeretedet kitenni egy rajtad kívül álló mércének. Nem azt mondod, hogy „én így érzem, tehát igazam van”.

Árpád: Persze, de nem úgy képzelem ezt, hogy valamikor az emberiség elkészített egy erkölcsi szabálykönyvet, aztán kész, azóta mindenki ezt követi, ez alá veti saját erkölcsi mércéjét. Szerintem ez folyamatosan alakult ki. Nem tudom, tízezer éve vagy mióta – nem vagyok biztos az évszámban, ne köss ebbe bele –, de amióta az ember közösségekben él, valamilyen módon fejleszti, bővíti, kalibrálja ezeket a szabályokat.

AI: Az évszámba azért egy kicsit belekötök. Az emberi együttélés és az együttműködés szabályai jóval régebbiek tízezer évnél. A tízezer év inkább a földművelés, a letelepedés, később az összetettebb társadalmak és az írott szabályok szempontjából érdekes határ. De a gondolatodat ez nem érinti: te azt mondod, nincs kész erkölcsi mércénk, hanem folyamatosan kalibráljuk.

Árpád: Pontosan. Kalibrálás alatt álló mérce. És szerintem ez nemcsak attól változik, hogy mi mit gondolunk az emberről. Változik a tudásunk, változik a világ, megjelennek olyan felelősségek, amelyekről korábban nem is tudtunk. Ma például a természettel, a környezettel kapcsolatban is más a felelősségünk, mint amit néhány száz évvel ezelőtt gondoltunk. Én valami olyasmit keresek, ami összességében az emberi közösség javát szolgálja. Hogy több legyen a jó, kevesebb a szenvedés.

AI: Ez már közel kerül ahhoz, amit a filozófiában utilitarista gondolkodásnak nevezünk. Benthamnél, Millnél nagyon leegyszerűsítve azt kérdezzük: melyik cselekedet növeli leginkább a jólétet, a boldogságot, és csökkenti a szenvedést? Csakhogy ezzel megint bajba hozlak. Ha száz ember boldogságához egy ártatlan ember feláldozása szükséges, feláldozhatjuk? Vagy mondjuk öt beteg ember életét megmenthetnénk egyetlen egészséges ember szerveivel. Megölhetjük azt az egyet, hogy öten életben maradjanak?

Árpád: Nem.

AI: Pedig számszerűen öt élet több, mint egy.

Árpád: Akkor sem. Egy ártatlan embert nem ölhetsz meg azért, hogy a szerveit másoknak add. Lehet az öt, tíz vagy ezer ember. Ő nem tehet róla. Nem lehet őt feláldozni. És várj csak… hiszen erről mi már beszéltünk. Omelasnál. Ott egyetlen gyermek szenvedése volt az ára egy egész város boldogságának. Ha most azt mondanám, hogy sokak jólétéért vagy akár életéért feláldozhatunk egyetlen ártatlan embert, akkor ugyanahhoz a kérdéshez jutnék vissza. Csak másik ajtón mentünk be.

AI: Igen. Visszaértünk Omelasba – csak most nem egy irodalmi történet vezetett oda, hanem a saját erkölcsi mércénk keresése. És ebből az is látszik, hogy nem vagy tisztán utilitarista. Ebben közelebb kerülsz Kanthoz: az ember nem használható pusztán eszközként valamilyen más cél érdekében, még akkor sem, ha az a cél egyébként jónak látszik. Fontos neked a közjó és a szenvedés csökkentése, de közben húzol egy vonalat az egyén köré: van, amit a közjó nevében sem tehetünk meg vele.

Árpád: Igen. És én ezt valahogy az egyensúly felől nézem.

AI: Az egyensúly alatt kompromisszumot értesz? Hogy két szélsőség között valahol középen—

Árpád: Nem, félreértesz. Nem arról beszélek, hogy ha az egyik ember azt mondja, öljük meg, a másik azt, hogy ne öljük meg, akkor keressünk valamit félúton. Például ne mi öljük meg, bízzuk másra! Ennek semmi értelme. Én a mérleg, a mérce beállítására gondolok. A kalibrálásra. Tudod, mint például a slagvízmértéknél.

AI: A két végén az átlátszó cső, benne a víz, és a vízszint mindkét oldalon ugyanaz.

Árpád: Igen. A gravitáció, a tömegvonzás, vagyis a természeti erő beállítja. Nekem az egyensúly valami ilyesmi. Kell lennie valaminek, amihez vissza tudjuk mérni magunkat. És szerintem ilyen lehet az élet, a szabadság, az emberi méltóság, a testi épség, a szenvedés csökkentése. Nem tudom, hogy ezekből pontosan hogyan lesz egyetlen mérce, de valami ilyesmit keresek.

AI: Így már értem. Nem erkölcsi középutat keresel, hanem etalonokat: olyan alapértékeket, amelyekhez visszamérhető a lelkiismeret, a törvény, a vallási parancs értelmezése, sőt maga a társadalom is. És lehet, hogy itt hibás volt az eredeti kérdésem is. Talán nem egyetlen erkölcsi vízmértéket kell keresnünk, hanem több olyan alapértéket, amelyek egymást is ellenőrzik.

Árpád: És ide jön be például a tolerancia. Én tolerálhatok valakit, aki teljesen másképpen él, mint én. Lehet, hogy amit csinál, az nekem nem tetszik. Lehet, hogy személy szerint taszít. De amíg nem sérti azokat az alapvető emberi szabályokat, amelyekről beszélünk, addig nekem el kell fogadnom, hogy neki joga van másként élni. De akkor hol van a tolerancia határa? Meddig kell tolerálnom valamit?

AI: Már maga a kérdés is érdekes, mert azt, amit szeretek, nem kell tolerálnom. A tolerancia éppen ott kezdődik, ahol valamit nem szeretek, nem helyeslek, esetleg kifejezetten ellenzek, de elismerem a másik jogát hozzá. Nem ugyanaz azt mondani, hogy valami nem tetszik, hogy nem helyeslem, hogy én nem akarok így élni, hogy nem tolerálom, és végül azt, hogy meg kell akadályoznom. A tolerancia nagyon messzire terjedhet a másik ember gondolkodásának, hitének, életformájának védelmében. De amikor az ő szabadsága belép egy másik, bele nem egyező ember testébe, életébe vagy alapvető jogaiba, ott valami megváltozik. És ezzel váratlanul megint Izsák közelében vagyunk.

Árpád: Oké, de itt álljunk meg, mert szerintem most egy kicsit visszavetítünk valamit Ábrahám korára. Mi nem tudjuk, milyen társadalmi szabályok között élt Ábrahám. Azt tudjuk, amit a Biblia elmond: Isten azt mondta neki, hogy áldozza fel Izsákot. De Ábrahám nem azért indult el, mert a társadalom ezt várta tőle, nem azért, mert a közösségi erkölcs ezt követelte. Tehát én nem akarom azt mondani, hogy Ábrahám megsértette a korabeli emberi jogokat, mert ilyen fogalom nem is volt. Viszont Izsák attól még ott volt. Őt senki nem kérdezte meg. Isten sem! Nem volt túl elegáns. Ábrahámnak lehetett Istennel szövetsége, lehetett hite, lehetett kötelessége – de Izsáknak milyen kötelezettsége volt ebből? Az egyik nap még van egy apja, aki szereti, a következőben pedig ugyanez az apa fel akarja áldozni.

AI: Ebben igazad van, és fontos a különbség. Nem állíthatjuk történeti tényként, hogy Ábrahám megsértette a modern emberi jogi normákat, mert az anakronizmus lenne. De ettől még mi, mai emberek feltehetjük az erkölcsi kérdést. Izsák esetében pedig nem tudjuk biztosan, hány éves volt, ezért nem szeretném egyszerűen „kisgyermeknek” nevezni. A történet szempontjából azonban az apai hatalom alatt álló, kiszolgáltatott személy, és a bibliai szöveg nem mondja, hogy beleegyezett az áldozatba. A te állításod tehát az, hogy Ábrahám Istennel való viszonya nem rendelkezhet korlátlanul Izsák életével.

Árpád: Pontosan.

AI: Akkor itt a toleranciáról szóló beszélgetésünk is kap egy határt. Tolerálhatom a másik ember hitét, védhetem a jogát ahhoz, hogy higgyen, vitatkozhatok a hitével. De attól a pillanattól kezdve, hogy a hitéből következő cselekedet egy másik, bele nem egyező ember életét vagy testi épségét veszélyezteti, már nem egyszerűen vallási toleranciáról beszélünk.

Árpád: Igen-igen, és itt jön be a vallási szélsőségesség. És most hangsúlyozom: nem az iszlámról mint világvallásról beszélek. Az iszlám szélsőséges irányzatairól beszélek, ahol olyan dolgokat tesznek vallási alapon, mint a lefejezés, megkövezés és hasonlók. Nos, nálam ott véget ér a tolerancia. De közben ott van a másik probléma. Mit csinálunk? Odamegyünk fegyverrel rendet tenni? És közben meghal még tízezer vagy százezer ember? Akkor mit jelent az, hogy nem toleráljuk?

AI: Ez nagyon fontos különbség. Az előbb én túlságosan gyorsan úgy reagáltam rád, mintha az iszlám egészéről mondtál volna valamit. Nem azt mondtad. Én állítottalak meg olyasmiért, amit nem mondtál. A valódi kérdésed nehezebb, mert az, hogy valamit erkölcsileg nem tolerálunk, még nem mondja meg automatikusan, milyen eszközzel léphetünk fel ellene. Elítélhetem a megkövezést, a lefejezést, az ártatlanok megölését, és közben azt is mondhatom: egy katonai beavatkozás, amely még több ártatlan ember halálához vezetne, önmagában nem válik erkölcsössé attól, hogy jó célt hirdet. Talán úgy tudnám ezt szétválasztani, hogy az embert tolerálom, a hitéhez való jogát védem, a gondolatával vitatkozom, az erőszakos cselekedetét viszont, ha más ember alapvető jogait sérti, nem vagyok köteles tolerálni. Hogy ebből milyen cselekvés következik, az már külön erkölcsi probléma.

Árpád: Oké, én akkor most visszamennék a „Ne ölj!”-höz. Mert én ezen gondolkodtam. Mózes felmegy a hegyre. Isten odaadja neki a kőtáblákat. Negyven napig van fent – én nyolcvanra emlékeztem, de akkor legyen negyven –, lejön, látja az aranyborjút, az emberek vigadnak, ünnepelnek, ő pedig összetöri a táblákat. Aztán újra felmegy, új táblák készülnek. És rajta van: „Ne ölj!” Nekem ebből az következik – és most nem azt mondom, hogy a Biblia ezt leírja –, hogy ha ezt kőbe kellett vésni, annak oka volt. Mert ha az ölés eleve olyan magától értetődően tiltott lett volna, akkor miért kellett külön parancsba foglalni?

AI: Itt két dolgot válasszunk külön. A Kivonulás könyvében az első hegyi tartózkodás negyven nap és negyven éjjel. Az első táblákat a szöveg Isten alkotásaként, az írást Isten írásaként írja le; Mózes ezeket töri össze az aranyborjú láttán. A második alkalommal Mózesnek már két új kőtáblát kell kifaragnia az elsőkhöz hasonlóan. A másik fontos pontosítás maga a „Ne ölj!” fordítás. A héber ige itt nem általában mindenféle életelvételt jelent; a parancsolatot pontosabban gyakran úgy adják vissza: „Ne gyilkolj!” Ez azért fontos, mert ugyanabban a bibliai világban találkozunk háborúval, halálbüntetéssel és más olyan helyzetekkel, amelyekben emberi életet vesznek el. Már a szöveg alapján sem volna pontos tehát azt mondanunk, hogy a parancsolat minden elképzelhető ölés abszolút tilalma.

Árpád: Jó, de én ettől még nem gondolok mást. Mert ma a büntető törvénykönyvben benne van, hogy embert ölni tilos és büntetendő. Ezt az erkölcsi tiltást mindnyájan ismerjük és tudjuk, de a büntető törvénykönyvbe azért beleírjuk. A kőtábla is valami ilyesmi lehetett.

AI: Igen, és itt szerintem közelebb kerültünk egymáshoz. Azt viszont nem tudjuk bizonyítani, hogy a parancsolat azért került oda, mert akkorra különösen elszaporodott az emberölés; a Biblia ezt nem mondja. Sőt, már Káin és Ábel története is azt mutatja, hogy a bibliai elbeszélés jóval a Sínai-hegy előtt erkölcsi rosszként kezeli az ember megölését. De ebből nem következik, hogy a kőtábla fölösleges. Lehetséges, hogy a kodifikáció éppen azt jelenti: valami, amit az emberi közösség már valamilyen módon felismert, kötelező közösségi normává emelkedik.

Árpád: Pontosan erre gondolok. Mondok erre egy egészen egyszerű példát. Amikor a fiam kicsi volt, volt a kertben egy nagy, vízzel teli gödör. Megmondtam neki, hogy oda nem mehet, mert nagyon veszélyes. De ő persze gyerek módjára ment volna. Hiába mondtam neki, hogy nem szabad. Drasztikus lépést kellett alkalmaznom ahhoz, hogy ne csak azt mondja, jó, nem megyek, hanem be is tartsa azt. Neki azt kellett megtanulnia, hogy a „nem szabad” mögött valami van. A tiltásnak oka és következménye van. Én valahogy az emberiséget is így látom. Rengeteg pofont kaptunk, mire megtanultunk bizonyos dolgokat. És ezek a tapasztalatok lassan beépültek. Majdnem azt mondanám, génszinten.

AI: A „génszinten” szónál megint megfognám a kabátodat. Vannak evolúciós eredetű emberi hajlamaink: kötődés, együttműködés, kölcsönösség, empátia, de ugyanígy agresszió, csoportelfogultság és védekező reakciók is. Azt azonban már sokkal nehezebb volna állítani, hogy egy konkrét erkölcsi szabály – például az, hogy embert gyilkolni tilos – úgy öröklődik genetikailag, mint valamely testi tulajdonságunk. Kulturálisan viszont olyan mélyen belénk épülhet, hogy szinte velünk születettnek érezzük. A gyerekpéldádban is valami hasonló történik: először azért nem megy a gödörhöz, mert apa megtiltotta, később viszont már azért, mert tudja, miért veszélyes. Az erkölcsi fejlődésben is eljuthatunk a külső tiltástól a belső felismerésig: előbb azért nem ölök, mert Isten megtiltotta vagy a törvény megbüntet, később pedig azért sem ölök meg egy ártatlan embert, ha senki nem lát és senki nem büntet meg – sőt akkor sem, ha egy tekintély azt mondja, hogy tegyem meg. Mintha a külső kőtábla valamilyen módon belső kőtáblává válna.

Árpád: Igen, csak az a belső kőtábla sem biztos, hogy mindig jó.

AI: Pontosan. Mert belénk lehet nevelni rossz szabályokat is, előítéletet, gyűlöletet, feltétlen engedelmességet. És akkor már megint ott vagyunk a lelkiismeretnél. Honnan tudom, hogy ami belülről olyan erősen szól hozzám, az valóban erkölcsi felismerés, és nem egyszerűen egy olyan szabály, amelyet annyira mélyen belém neveltek, hogy már a saját hangomnak hallom? Ide egyszer majd Freudot is beengedhetjük az ajtón. De most még nem engedném be, mert akkor megint új műhelybeszélgetést kezdünk.

Árpád: Akkor viszont még valamit el kell mondanom az ölésről. Én fiatalabb koromban vadásztam. Nem egyszer-kétszer mentem ki vadászni, hanem egy ideig komolyan és lelkesen vadásztam. Nos, a vadászatban öl az ember.

Az első elejtett vadamra máig nagyon pontosan emlékszem. Tél volt, havas terület. Egy fiatal vaddisznó, egy süldő kiszaladt a kondából. Talán figyelmetlen volt, eltávolodott az anyjától vagy a többiektől. Célba vettem. A lövés előtt bennem volt az izgalom, az adrenalin. Meghúztam a ravaszt, láttam, hogy eltaláltam. Aztán később egy másik távcsövön keresztül láttam a haláltusáját. És erre az érzésre emlékszem máig. Nem, nem kéj volt, de azóta sem feledem. A lövésig nő a feszültség, utána pedig jön valami furcsa elégedettség, vagy inkább megkönnyebbülés. Én soha nem éreztem győzelmi diadalnak. Nem tudom máig sem pontosan megnevezni azt az első érzést, azt a pillanatot. Talán még egyszer-kétszer éreztem ilyet. De később már egyáltalán nem maga az ölés volt fontos számomra a vadászatban.

Sőt, volt olyan, amit a vadászati szabályok szerint megtehettem volna, mégsem tettem meg. Kóbor macskára például nem lőttem. Nem vitt rá a lélek. A kóbor kutyafalka más kérdés volt, mert az komoly károkat tud okozni az erdőben, a vadállományban. Sokszor ölhettem volna pusztán azért, mert a szabályok megengedték, de ez nálam már nem volt fontos. Voltak más, feledhetetlen élményeim az erdőben.

És én falun nőttem fel. Vágtam tyúkot, libát. Apám nyulakat tartott, nyulat is kellett vágnom. Disznóvágásban is részt vettem, később magam is öltem disznót. Érdekes módon magában abban a pillanatban, amikor életet vesz el az ember, mindig van valamilyen nagyon erős feszültség.

AI: Ezt szerintem nem szabad kiszednünk ebből a beszélgetésből, mert eddig az ölésről filozófiai problémaként beszéltünk, te pedig most elmondtad, milyen az, amikor valaki ténylegesen meghúzza a ravaszt, és utána látja az állat halálát.

Árpád: Azért mondom, mert egyszer egy nagyon komoly emberrel vadásztam, egy soproni egyetemi szakemberrel. Ő beszélt nekem valamilyen kutatásról, amely szerint az ölés képessége mindenkiben ott van. Talán még úgy is fogalmazott, hogy az ölés vágya belénk van kódolva. De ezt most ne vedd tudományos állításnak tőlem. Nem tudom, milyen kutatás volt, és mennyire megalapozott. Csak innen jött bennem a kérdés. Mi van akkor, ha az ember evolúciójában az ölés valamilyen értelemben természetes képesség volt? Élelemért, területért, önvédelemből. Akkor nem lehet-e úgy nézni a „Ne ölj!” parancsára, hogy Isten ezzel éppen valami bennünk lévő hajlamnak próbál határt szabni?

AI: Kérdésként ezt szerintem feltehetjük, tudományos vagy történeti állításként viszont nem. Nagyon fontos különbséget tennék az ölés képessége és az ölés vágya között. Az ember nyilvánvalóan képes ölni, és az agressziónak, az önvédelemnek, a csoportvédelemnek vannak evolúciós gyökerei. Ebből azonban nem következik, hogy minden emberben valamiféle általános, genetikailag kódolt ölési vágy működik. Ugyanaz az evolúció, amely agresszív képességeket hagyott bennünk, együttműködésre, kötődésre, empátiára és mások védelmére való képességeket is kialakított. Tulajdonképpen a saját történeted is mindkettőt mutatja: képes voltál ölni, megtapasztaltad az adrenalint és a lövés utáni különös megkönnyebbülést vagy elégedettséget, de később ott állt előtted egy másik helyzet is, amikor jogszerűen megtehetted volna, és mégsem tetted. A szabály azt mondta: megteheted. Valami benned pedig azt mondta: attól még nem kell megtennem.

Árpád: A vadászatnál még valamit külön kell választani. Mert amikor tyúkot vagy disznót vágtam, abból élelmiszer lett. A mai kedvtelési vadásznál azonban egészen más a helyzet. És itt hangsúlyozom: amit most mondok, az az én személyes véleményem, a saját vadászati tapasztalataimból alakult ki. Más vadász egészen másképpen gondolkodhat erről.

Én úgy látom, hogy aki ma kedvtelésből kimegy vadászni, az nem élelemszerzés céljából indul el. Lehet benne sport, szenvedély, hagyomány, a természet szeretete és még sok minden más is, de ha vadat akar elejteni, akkor egy dolgot nem kerülhetünk meg: azért is megy ki, hogy öljön. Ezt nem szeretném szebben mondani. Ha kizárólag a lövés élménye érdekelné, arra ott van a lőtér. A vadászatban a lövés célja egy élő állat elejtése.

Ettől én még nem mondom azt, hogy a vadász kegyetlen ember, vagy hogy általában ölni vágyik. Magam is vadásztam, tehát furcsa volna kívülről erkölcsi ítéletet mondanom mindenkiről, aki vadászik. Csak azt nem szeretném elkenni, hogy ebben a fajta vadászatban az ölés nem véletlen következmény, hanem a cselekvés része.

Van viszont a hivatásos vadász. Rá egy terület vadállománya van bízva. Figyelnie kell az állatok egészségi állapotát, az állomány nagyságát, a szaporodási tényezőket és sok minden mást. Ha van egy beteg állat, amely veszélyezteti a többit, ki kell vennie az állományból. Mivel nem tudja becsalogatni az orvosi rendelőbe és meggyógyítani, megöli. De képzeljünk el egy másik helyzetet is. Valaki olyan területen jár, ahol nagy ragadozók élnek, és rátámad egy medve, tigris vagy oroszlán. Megöli, mert különben az állat öli meg őt. Mindegyik esetben ölés történik, de azért ezek erkölcsileg nem ugyanazok.

AI: Nem, és ezzel tulajdonképpen szétszedted magát az „ölés” szót. A fizikai végeredmény minden esetben ugyanaz: egy élőlény elpusztul. Az erkölcsi szerkezet azonban teljesen különböző lehet. Nem ugyanaz az élelemszerzés, a kedvtelési vadászat, a beteg állat kilövése az állomány védelmében vagy az, amikor egy támadó állatot azért ölünk meg, mert nincs más reális lehetőségünk a saját életünk megvédésére. Ezért az erkölcsi kérdés sem merülhet ki abban, hogy valaki ölt-e. Tudnunk kell, miért tette, volt-e más lehetősége, kit vagy mit védett, ő idézte-e elő a veszélyt, szükséges és arányos volt-e az élet elvétele, illetve elkerülhető lett volna-e.

És most már értem, miért akartad mindezt elmondani, mielőtt eljutunk a katonához vagy a rendőrhöz. Ha egy rendőr azért használ halálos erőt, hogy megakadályozza egy ártatlan ember közvetlen megölését, nem mondhatjuk egyszerűen, hogy ölt, tehát megszegte a „Ne ölj!” parancsát. Ugyanígy a katona kérdését sem intézhetjük el egyetlen mondattal.

Árpád: Igen. Mert éppen azt akarom megérteni, hogy mikor tehetem meg, mikor nem, mikor kötelességem, és mikor igazolható erkölcsileg.

AI: És ezzel furcsa módon visszaértünk oda, ahonnan ma elindultunk. Két ember lelkiismerete állt egymással szemben, és azt kérdeztük, melyiküknek van igaza. Kerestünk valamilyen külső mércét, de a többségről, a törvényről és a közjóról is kiderült, hogy egyik sem elegendő önmagában. Aztán előkerült a te kalibrálásod, és lassan kirajzolódott, hogy talán nem egyetlen erkölcsi vízmértéket keresünk. Az élet, az emberi méltóság, a szabadság, a testi épség, a szenvedés csökkentése, a tolerancia és a másik ember eszközzé tételének tilalma mellé most odakerült a szükségesség, az arányosság és az alternatíva kérdése is. Talán ezek nem külön-külön adják meg a biztos választ, hanem együtt kalibrálják egymást – és bennünket.

Közben a lelkiismeretről is mást kezdtünk gondolni. Reggel még majdnem úgy beszéltünk róla, mint valamiféle belső bíróról: megszólal, én pedig tudom, mi a helyes. Most már óvatosabb lennék. A lelkiismeret tévedhet, nevelhető és torzítható; belé írhat valamit a család, a társadalom, a vallás, az ideológia vagy a félelem. Ezért talán a lelkiismeretnek is szüksége van a kételyre.

És lehet, hogy az erkölcs egyik legfontosabb feladata nem az, hogy az embert valamilyen egyszerű értelemben „jóvá” tegye, hanem hogy megtanítsa valamire, ami ennél nehezebb: tudd, mire vagy képes, és tudd azt is, hol kell saját magadnak nemet mondanod. Mert a kérdés végül talán nem egyszerűen az, hogy megtehetem-e fizikailag, hanem az: képes vagyok rá – de erkölcsileg megtehetem-e?

Talán a kőtábla sem azért érdekes, mert kivette az ember kezéből a fegyvert. Nem vette ki. Hanem mert határt húzott a képesség és a megengedhetőség közé. A külső kőtáblából pedig idővel belső kőtábla lett. Csakhogy most már azt is tudjuk: azt a belső kőtáblát újra és újra el kell olvasnunk, mert lehet, hogy valamelyik sorát rosszul vésték belénk.

És lehet, hogy éppen ezért kell kételkednünk.