Acsarkodjunk? Tizennégy évvel később

Szerző: | szept 25, 2026 | Cikkek, Publicisztika | 0 hozzászólás

 

Tizennégy évvel ezelőtt írtam egy publicisztikát. Acsarkodjunk? volt a címe. Most újraolvastam.

Furcsa találkozás ez. Az ember azt hinné, tizennégy év elegendő ahhoz, hogy az egykori mondatai idegenné váljanak. Némelyik valóban az lett, mások mellé ma is oda tudnám írni a nevemet. És akadnak olyanok is, amelyek mögött ma is érzem ugyanazt a dühöt — csak közben már mást gondolok arról, hogyan és mire kellett volna használnom.

2012-ben ezt írtam:

„Akkor, amikor az információ életünk minden percét, minden területét, hovatovább lassan már a gondolatainkat is befolyásolja.”

„Hát ez-az! A gondolatainkat is! Itt van elásva a kutya. Tetszik, nem tetszik, valóban így van. Szó szoros értelemben a gondolataink is uralja már az információs hálózat, és annak üzemeltetői.”

Ma az „uralja” szóval óvatosabban bánnék. A kérdést azonban nem vonnám vissza: ki formálja a gondolatainkat? Mi magunk, a tapasztalataink, a sajtó, a politika, az internet, a közösségi média, az algoritmus — vagy mindez együtt?

2012-ben elsősorban a sajtóra haragudtam. Arra a világra, amelyben úgy éreztem, hogy a politika és a média két oldalról szorítja az embert, miközben a hétköznapi élet valódi problémái elvesznek a lövészárkok között. Készen kaptuk az értelmezéseket, a táborokat, sokszor még azt is, min kell felháborodnunk.

Ma ehhez hozzátenném: a sajtó szabadságához nem elég, hogy az újságírónak joga legyen kimondani, amit gondol. Az is kell, hogy egzisztenciálisan megengedhesse magának. Nem minden befolyáshoz kell telefonhívás, írásos utasítás vagy cenzor. Az ember sokszor anélkül is tudja, meddig ér a kerítés.

Létezett-e valaha teljesen független sajtó? Valószínűleg nem. Mégis hiányzik valami a régi magyar publicisztikából: talán az elegancia. Nem a szelídség. A régi publicista tudott támadni, gúnyolni, sérteni is, de a mondatnak rangja volt. Aki leírta, a nevét, műveltségét és tekintélyét is odatette mellé.

 

És akkor meg kellett állnom a saját 2012-es szövegem előtt:

„A szentté avatott globalista templomok, a bevásárló csarnokok rabjaivá, globalista és újkori szentek a celebek, pina és faszmutogató hermafroditák, beszélni sem tudó, de könyveket író és kiadó analfabéták, valamint az őket bemutató Tv csatornák trendkövető automatákká, bólogató Jánosokká nevelnek bennünket.”

Kemény mondat. És nem fogom tizennégy évvel később azt állítani, hogy nem így gondoltam. Így gondoltam.

A dühömet ma is vállalom, és azt is, ami kiváltotta. Nem akarom utólag megszelídíteni az akkori önmagamat. A publicistának néha joga van nyers szavakhoz nyúlni; nem azért fog tollat, hogy minden mondata mindenkinek kellemes legyen.

De valamit hozzá kell tennem: miközben az acsarkodás ellen írtam, néhány mondat erejéig magam is acsarkodtam.

Ez nem érvényteleníti számomra az írás lényegét. Inkább arra figyelmeztet, milyen keskeny a határ a valóság nyers kimondása és aközött, amikor már a düh vezeti a tollat. Ebből azonban nem az következik, hogy hallgassunk. Éppen ellenkezőleg.

Nemrég egy általam nagyra becsült tollforgató egy menhelyi kutya szájába adta a kérdést: miért kellene morognia a szomszéd ketrecbe zárt kutyára? Megmaradt bennem a kép. Talán azért, mert tizennégy évvel korábban én is az acsarkodásról írtam.

A kutya nem akar falkát választani. Nem akar parancsra harapni, és nem akar azért morogni a másik ketrec felé, mert valaki kijelölte, ki tartozik a másik falkához.

Innen jutott eszembe az ugatás. Ugatni talán kell akkor is, ha senki nem figyel rá. De nem minden ugatás acsarkodás. Talán akkor ugatok, amikor valamire figyelmeztetek: valami nincs rendben, nézzetek ide. És ott kezdődik az acsarkodás, amikor már nem az számít, mi történt, hanem csak az, hogy nekimehessek annak, akit a másik ketrecben látok.

De honnan tudom, hogy még ugatok — és nem én is acsarkodom?

2012-ben ezt is leírtam:

„Tudatosan ketté, sok helyütt több felé szakítják a társadalmakat, mert kell a feszültség az üzlethez, kell a „balhé” a profit előállításához. Tudat alatt megtanítottak bennünket gyűlölködni, acsarkodni. S lám, mi meg is tanultuk a leckét. Acsarkodunk dalolva, önként.”

A „tudatosan” szót ma megfontoltabban írnám le. Túl könnyű mások fejébe látni, és szándékot tulajdonítani ott is, ahol legfeljebb következményeket látunk. Az utolsó mondattól viszont nem tudok ilyen könnyen megszabadulni.

Acsarkodunk dalolva, önként.

Ma talán még nyugtalanítóbbnak érzem, mint akkor. Közben mindenki kezébe került a saját kis nyomdája, rádiója, televíziója. Az internet részben felszabadított bennünket a hagyományos sajtó kapuőrei alól. Ez óriási szabadság — és óriási felelősség. Ugyanaz az eszköz, amely megszólalást adott, soha nem látott gyorsaságot adott a sértegetésnek, ítélkezésnek, gyűlöletnek és az ellenőrizetlen állítások továbbadásának is.

 

2012-ben ezért túl messz mentem, amikor ezt írtam:

„Állítom, a tudomány eme legelőre csapott vívmánya mind mentálisan, mind morálisan többet ártott, mint használt az emberiségnek.”

Ezt ma már nem írnám le. Ebben a mondatban a hév vitt el.

 

És most következzen az írás úgy, ahogyan tizennégy évvel ezelőtt megszületett.

Képzeljék el azt a napot, amikor arra ébrednénk, hogy nincs média, nincs hír, se telefon, se fax, se internet stb. A posta , a küldemények, s vele együtt a hírek is csak olyan régi módon érkeznének meg hozzánk. Úgy lenne, mint nem is oly rég. Nos, én belegondoltam, és megpróbáltam elképzelni, hogy mennyire lassulna le az élet, és mennyire válna ez előnyünkre, vagy hátrányunkra. Elárulom, nem sokra mentem az okoskodásommal. Foci EB napjait éljük, ezért stílszerűen, és röviden, íme az eredmény. Információs áramlás- Információ hiány = 1:1 Mielőtt kitérnék rövidke elemzésem részleteire, szeretném megvilágosítani, miért foglakozom ezzel a témával? Egyáltalán, miért jutott eszembe ez most, a robbanásszerű információ haladás csúcspontján.

Akkor, amikor az információ életünk minden percét, minden területét, hovatovább lassan már a gondolatainkat is befolyásolja. Hát ez-az! A gondolatainkat is! Itt van elásva a kutya. Tetszik, nem tetszik, valóban így van. Szó szoros értelemben a gondolataink is uralja már az információs hálózat, és annak üzemeltetői. Az információ a legtöbbünk számára ugyan ellenőrzött, szabályozott formában jelenik meg, ám esetenként, és egyre gyakrabban minőségileg, és valóság tartalmilag szennyes áradatként köszön be mindennapjainkba, még jobban megmérgezve a már amúgy is legyengült, kiüresedett, és egyre sérülékenyebbé váló életünket. Tudományos tézisek bizonyítják, de egyszerű paraszti ésszel is belátható és felfogható, hogy mit köszönhettünk – technikai értelemben – az információs haladásnak. Nem is akarom én az elért eredményeket sem boncolgatni, sem degradálni. Sokkal inkább akarom tudni, megérteni, hogy mit köszönhetünk az információs dömping mentális hatásának. Na, ez a terület az, ami inkább szót érdemel. Állítom, a tudomány eme legelőre csapott vívmánya mind mentálisan, mind morálisan többet ártott, mint használt az emberiségnek. A szabadság, a demokrácia rossz értelmezése folytán észrevétlenül, alattomosan, ha úgy tetszik, egyfajta szellemi tumorként rombol, és öl. Nem keresve a jelzőket, az ide illő példákat, ki merem jelenteni, mára az információ, annak irányított és az esetek nagy számában kódolt áradása a legkomolyabb fegyver, amit ember, és az emberiség valaha is a kezében tartott. Félre téve, s nem megemlítve itt science fictions-ba illő feltételezéseket és elméleteket, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy rosszabbak lettünk, ingerültebbek, erőszakosabbak, talán nem túlzás a kifejezés, de gonoszabbak, mint voltunk száz, vagy ötszáz éve.

Tudom-tudom, akkor is voltak háborúk, akkor is volt szenvedés, szegénység, mint ahogy sajnos ma is van. Régebben e, és mára nagyon népszerű technika nélkül szerintem boldogabban éltek az emberek. Nem volt ennyi acsarkodás, gyűlölet és elidegenedés egymástól, mint manapság. Erősebbek voltak a közösségek, erősebb volt a közösséghez való tartozás érzése. Tudom, hogy a befolyásolásnak ősidők óta megvoltak az eszközei, és befolyásolták is az embereket lépten, nyomon, mégis más, jobb, élhetőbb volt a világ. A nyugalmas élethez hozzátartozik egy bizonyos elszigeteltség, némely dolog elutasítása, belső világunk feltárása és megismerése. Nem puritánság ez, még csak nem is remetei élet! Arról van szó csupán, hogy időt adunk a dolgok történéséhez, azok megéretéséhez, s elsősorban saját magunk formáljuk egyéni véleményünket, nem pedig mások.

Meg kell tanulnunk olvasni és értelmezni. Újból kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. El kell szakadnunk attól a gyakorlattól, hogy mások döntenek helyettünk, és mi ezt el is várjuk épp úgy, mint a mások által való – pld. állami – gondoskodást. Legfőbbképpen el kell szoknunk a trendek feltétel nélküli követéséről, mint ahogy el kell szakadnunk az uniformizmustól is. Tudományos háttér nélkül nem állíthatom bizonyossággal, de hiszek benne, hogy a Kínai univerzizmus megismerése és megértése nagyban segítne kilábalnunk ebből a posványból, amiben élünk. A ránk erőltetett információs áradat semmi másra nem jó, csak is arra, hogy elbutítsanak bennünket, egyszerű „fogyasztó és termelő gépekké” neveljenek bennünket. Statisztikai számokká, – ami mára már sikerült is- lerombolva azt, ami a legfontosabb az ember létében: a gondolkodást! A szentté avatott globalista templomok, a bevásárló csarnokok rabjaivá, globalista és újkori szentek a celebek, pina és faszmutogató hermafroditák, beszélni sem tudó, de könyveket író és kiadó analfabéták , valamint az őket bemutató Tv csatornák trendkövető automatákká, bólogató Jánosokká nevelnek bennünket. Tudatosan ketté, sok helyütt több felé szakítják a társadalmakat, mert kell a feszültség az üzlethez, kell a „balhé” a profit előállításához. Tudat alatt megtanítottak bennünket gyűlölködni, acsarkodni. S lám, mi meg is tanultuk a leckét. Acsarkodunk dalolva, önként. S hogy van-e javaslatom mindezt elkerülendő, be kell valljam nem sok.

Megmaradt bennem a félelem a jövőt illetően, miközben magam is lelkes felhasználója vagyok e vívmánynak, noha az acsarkodás még nem lett lételemem, bár csak idő és megfelelő ideológia kell hozzá, és maholnap klubtag leszek én is. Csak az acsarkodás ne lenne, csak ezt tudnánk valahogy mellőzni! De sajnos a technika ebben az értelemben buta, (vagy tudatosan lebutított) mert nem tudja érzékelni mikor, melyik pillanatban, milyen érdeknek megfelelve, s kit képviselve szabadíthat el egy-egy gondolatot és vele együtt a poklot. Képtelen arra, amit nekünk magunknak kellene megtenni: nem tud az adott pillanatban kikapcsolni, lelépni a hálózatról, mert megszoktuk, hogy az információ folyamatosan része életünknek, olyannyira, hogy a nap huszonnégy órájában zsong körülöttünk a világ. Életszerűtlen, ennek ellenére mégis senkit nem érdekel. Egy felnőtt, családot nevelő ember, napi két óra informálódással meg tudja oldani az életét. A többi maradhatna a kultúrára, a családra. De nekünk más kell, mert mások mást akarnak. Döntöttek helyettünk, s boldogan csócsáljuk a moslékot. Igaza volt Kertésznek, moslékzabálók lettünk Mára megmarad nekünk itt hazánkban, és tágabban a világban a szétszakadás, az acsarkodás mámora, a gyűlölet fűtötte apró rejtett örömök gyönyöre, s megmarad a szellemi és testi kiüresedéstől való félelmünk, miközben egyre csak acsarkodunk. Állandóság, biztonság a két varázs-szó, aminek tartalmát eltiporták. Ma ugyanis ezeknek a hiánya lett a normális!!!!

 

Volt egyszer egy kis tábla a számítógépem monitora fölött: „A gép soha nem hülye.” Azért tettem oda, mert túl sokszor mondtam mérgemben: ez a hülye gép. Pedig többnyire azt csinálta, amit én mondtam neki.

Ma a technika ennél sokkal bonyolultabb. Ezt a cikket is úgy írom, hogy közben mesterséges intelligenciával beszélgetek és vitatkozom: időnként ő mondja, hogy valamiben túl messz mentem, máskor én mondom neki, hogy ne akarjon megszelídíteni. Furcsa volna ezek után azt állítanom, hogy a technika önmagában az ellenség.

Nem az.

A tudomány eredményeire büszkék lehetünk, a technika vívmányait pedig használjuk — lehetőleg okosan, egymás boldogulására. A régi nyugtalanságom mégsem múlt el teljesen. Nem tudom, milyen mérlegen lehetne lemérni, mennyit nyertünk technikailag, és közben mit veszítettünk mentálisan vagy morálisan. Nem vagyok ennek szakértője. Csak azt tudom elmondani, amit látok és érzek: az egyensúly számomra még mindig billeg.

2012-ben azt hittem, tudom a választ. 2026-ban már inkább kérdezek. Talán ez a legnagyobb különbség a két ember között, aki ugyanazt a nevet írja a cikk alá.

És van még egy mondat a régi írásból:

„Arról van szó csupán, hogy időt adunk a dolgok történéséhez, azok megértéséhez, s elsősorban saját magunk formáljuk egyéni véleményünket, nem pedig mások.”

Tizennégy év után ezt talán még fontosabbnak tartom, mint amikor leírtam.

Nem akarok halkabb lenni. Nem akarok azért udvariasabban fogalmazni, mert valakinek kellemetlen, amit gondolok. És nem akarok lemondani az ugatás jogáról sem csak azért, mert esetleg senki nem hallgat rá.

De szeretném tudni, miért ugatok.

És mindenekelőtt szeretném megőrizni azt a jogomat, hogy mielőtt beállok valamelyik kórusba, még legyen időm egy kicsit gondolkodni.

Talán ma ez az egyik legnagyobb szabadság.

 

 

 

 

Kövess minket és oszd meg a tartalmat:
onpost_follow
Tweet
submit to reddit

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szabó Árpád

Szabó Árpád

Blogger - Szerkesztő

Amikor szólok annak oka van, és annak is amikor csendben maradok.