A bölcsességtől az emberiség önpusztításáig
Egy vasárnap reggeli gondolatmenet
„Bölcsen gondolkodni és ostobán cselekedni emberi dolog.”
Anatole France-nak tulajdonítják ezt a mondatot. Első olvasásra akár mosolyoghatnánk is rajta. Hiszen ki ne követett volna el életében ostobaságot, miközben pontosan tudta, mi volna a helyes? Azt hiszem, ez az egyetemes jog az ostobasághoz még a bölcs embernek is kijár.
Csakhogy engem most nem a bölcs ember ostobasága foglalkoztat. Sokkal inkább azok az ostobák, akik bölcsnek hiszik magukat, és egész életüket ennek a meggyőződésnek rendelik alá. Mert van itt egy lényeges különbség. A bölcsesség magában hordozza az önkorrekció képességét. A bölcs ember tévedhet, de képes felismerni a tévedését, felülvizsgálni korábbi döntéseit, és szükség esetén változtatni rajtuk. A bölcsesség és az önkorrekció szerintem elválaszthatatlan egymástól. Éppen ezért a bölcs embernek van igazán szüksége időre. Nem csupán arra, amit az óra mér, hanem arra a belső időre, amelyben gondolkodhat, mérlegelhet, kételkedhet, és szembenézhet önmagával. Az ostobaság viszont, ha egyszer a bölcsesség jelmezébe bújik, már nemigen kér időt. Minek is kérne? Hiszen mindenre tudja a választ. És itt kezdődik a baj.
Ismerek olyan embert, aki egész életét történelmileg megbukott eszmékre építette, és erre mindmáig büszke. Nem egyszerűen ragaszkodik a múltjához, hanem annak minden mozzanatát saját igazának bizonyítékaként kezeli. Lehet valaki egy eszmerendszer kiváló ismerője. Ismerheti annak történetét, szereplőit, jelképeit, akár könyvet is írhat róla. De vajon ettől bölcs lesz? Aligha.
Mit gondoljunk arról, aki egykori párttitkári vagy munkásőri szerepét ma is megkérdőjelezhetetlen érdemnek tekinti? Aki Kun Bélában ma is feltétlenül hazafit, Szamuely Tiborban pedig hőst lát, miközben a nevükhöz kapcsolódó politikai terror erkölcsi súlyával nem hajlandó szembenézni? Természetesen nem lehet minden egykori párttagot vagy úttörőt azonos mércével megítélni. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy mit kezd az ember a saját múltjával, amikor már rendelkezésére áll a történelmi tapasztalat, a tudás és az ítéletalkotás szabadsága.
Még különösebb a helyzet, amikor az ilyen ember környezete is büszke erre a rendíthetetlen meggyőződésre. A tévedésből lassanként családi erény, az ideológiai makacsságból követendő példa lesz. És egyszer csak elhangzik a diadalmas mondat: „Ugye, én megmondtam!” Mintha az idő múlása önmagában bizonyítaná az igazságot. Pedig a tévedés attól még nem válik igazsággá, hogy valaki egy egész életen át kitart mellette.
Ami pedig igazán aggasztó, hogy a mai közélet bizonyos jelenségei újra táptalajt kínálnak a történelmileg már súlyosan kompromittálódott eszméknek. A Duna-part tragikus emlékei figyelmeztetnek bennünket arra, hová vezethet, amikor a gyűlöletből politikai meggyőződés, a meggyőződésből pedig korlátlan cselekvési felhatalmazás lesz.
Mit tapasztalunk manapság? Kinyilatkoztatunk, mert felhatalmazást kaptunk. Kitől? A néptől! Ez a magyarázat szinte mindenre alkalmazható. Lehet ítélkezni, előítéleteket táplálni, inkorrektnek lenni, a szabályokat félrerúgni, az erkölcsi féket kiszerelni a szekérből. Mert most fut a szekér! A nép adja hozzá a muníciót, a működtető energiát. A nép!
De vajon bölcs a nép? Biztosan jó az, ha minden körülmények között a nép akaratára hivatkozunk? A nép természetesen nem egyetlen ember, nem egyetlen gondolat, és nem is egyetlen erkölcsi mérce. A többség akarata politikai felhatalmazást adhat, de önmagában még nem bizonyítja egy döntés bölcsességét vagy erkölcsi helyességét. Eszembe jut egy gondolat, amelyet a Dalai lámához kötök, bár pontos megfogalmazására nem emlékszem: Ne hivatkozz mindig a népre! Élj és cselekedj úgy, hogy a nép hivatkozhasson rád! Mennyivel másabb erkölcsi alapállás volna ez!
A régi kelta közösségek vezetőválasztási hagyományairól olvasva is ez a közvetlen felelősség ragadott meg. A közösség elismerése, a vezető alkalmassága és a nép szükségletei között szoros kapcsolat állhatott fenn. A kelta népek politikai rendszerei persze különböztek egymástól, így nem volna helyes valamennyit egyetlen közfelkiáltásos választási renddel jellemezni. De az alapgondolat számomra fontosabb a választási technikánál. A vezetőnek azokért kell felelősséget vállalnia, akiknek a bizalmából vezetővé válhatott. Nem elég újra és újra felmutatni a valamikor megszerzett felhatalmazást. A nép helyzete számít. A saját népének helyzete!
A modern ember megtanult érvelni. Ma szinte mindenre van válaszunk. Megtanultunk jó és rossz célok mellett egyaránt meggyőzőnek látszó érveket felsorakoztatni. A tudás, az intelligencia és az érvelési képesség azonban nem azonos a bölcsességgel. Lehet valaki kiváló szónok, nagyszerű szervező, felkészült szakember, miközben képtelen felismerni saját döntéseinek erkölcsi és emberi következményeit.
Olyan ez, mintha egy bomba gyújtószerkezetének stabilitását kalapáccsal ütögetve próbálnánk ellenőrizni. És miközben ütögetjük, még azt is képesek vagyunk szakszerűen megindokolni, miért éppen ez a legmegfelelőbb vizsgálati módszer. Csakhogy a magyarázat nem akadályozza meg a robbanást.
Itt jutunk el a számomra legfontosabb kérdéshez. Kik ülnek ma a döntéshozók asztalánál? Kik dönthetnek háborúról és békéről, gazdaságokról, nemzetek sorsáról, az emberiség jövőjéről? A bölcsek? Aligha ez a döntő kiválasztási szempont. A hatalom, a pénz, a politikai befolyás, az érdekcsoportok támogatása sokkal biztosabb belépőt jelenthet az asztalhoz, mint a bölcsesség.
És ez azért veszélyes, mert az emberiség pusztító képessége már régen meghaladta azt a mértéket, amelynél egyetlen rossz döntés következményei csupán a döntéshozót érintenék. A bölcs ember tévedése korrigálható lehet. Az ostobaság, ha tévedhetetlenségnek képzeli magát, és korlátlan hatalommal párosul, akár világégéshez is vezethet.
Van egy sejtésem, amely talán sokaknak meghökkentő lesz. Miközben napjainkban egyre többen figyelmeztetnek a mesterséges intelligencia veszélyeire, én éppen abban látom az emberiség egyik lehetséges menekülési útját. Nem tagadom az AI kockázatait. Azt sem gondolom, hogy a mai mesterséges intelligencia tévedhetetlen vagy minden emberi érdektől független volna. De ki tudja megmondani, mire lesz képes tíz év múlva? Biztosan nem tudjuk. Még maga a mai AI sem képes saját jövőbeli fejlődésének valamennyi következményét megbízhatóan előre jelezni.
Miért zárnánk ki tehát annak lehetőségét, hogy egyszer éppen a mesterséges intelligencia válik az emberi ostobaság, az önpusztító hatalmi gőg és a pénzügyi mohóság egyik leghatékonyabb ellensúlyává? Talán képes lesz olyan összefüggéseket feltárni, olyan következményeket előre jelezni, amelyeket az emberi érdekek, indulatok és előítéletek ma elhomályosítanak. Nem feltétlenül az ember helyett kellene döntenie. De segíthetne abban, hogy az ember ne tudja olyan könnyen bölcsességnek álcázni saját ostobaságát.
Persze van egy súlyos akadály. Az ember önszántából aligha mond le könnyen a hatalmáról. És ha az AI egyszer valóban képes lesz hatékonyan korlátozni az emberi önkényt, vajon hajlandó lesz-e a hatalom elfogadni ezt a korrekciót? Erre ma nincs megnyugtató válaszom.
Az ember különös teremtmény. Nem úgy a ragadozó. A ragadozó könyörtelen lehet, amikor az életben maradásáért küzd. De a természetben a zsákmányszerzést alapvetően a létfenntartás szükségletei szabályozzák. Az ember ezzel szemben képes a szükségleteit messze meghaladó birtoklásra. Mintha egy ragadozó nem azért akarná elejteni a gazellákat, hogy jóllakjon, hanem azért, hogy valamennyi fölött ő rendelkezhessen.
Az ember számára a birtoklás önálló céllá válhat. Hatalmat akar. Többet, mint amennyire szüksége van. Vagyont akar. Többet, mint amennyit valaha felhasználhat. És ha már mindene megvan, még akkor is képes tovább követelni. A természet erőforrásait pedig sokszor úgy kezeli, mintha azok kimeríthetetlenek volnának. Ezért tartok attól, hogy az emberiség egyre gyorsuló önpusztító folyamat felé halad. Nem állítom, hogy a végkifejlet bizonyosan elkerülhetetlen. De abban sem vagyok biztos, hogy saját erőnkből még képesek leszünk megállítani.
Nem feltétlenül valamiféle látványos világvégére gondolok. Nem arra, hogy egyszer csak lángba borul a Föld, vagy szétrobban körülöttünk a világűr. Sokkal inkább egy csendes, következetes folyamatra. A természet szelektál. A természeti törvények nem igazodnak politikai programokhoz, választási eredményekhez, gazdasági érdekekhez. Nem lehet őket megvesztegetni, és nem lehet velük szemben többségi felhatalmazásra hivatkozni. Egyszerűen működnek. Jól működnek.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ember szempontjából mindig kedvező következményekkel járnak. Az ember a természet része, nem pedig a törvényei fölött álló kivétel. Lehet, hogy az emberiség egyszer olyan mértékben alakítja át saját életfeltételeit, hogy végül már nem lesz képes alkalmazkodni hozzájuk. Hitem szerint a világunk létezése és rendje túlmutathat azon, amit ma megértünk belőle. De ebben a kérdésben földhözragadt szeretnék maradni. A természet törvényei működnek. És ha az ember képtelen alkalmazkodni hozzájuk, annak következményei lesznek.
Egy másik alkalommal talán arról is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a természetnek miért volt, vagy miért lehet szüksége az emberre. Most azonban nem erre keresem a választ.
Mindezek után szeretnék visszatérni oda, ahonnan elindultam. A bölcsességhez. Müller Péter egyik gondolatában a szeretetet a gyengédséggel, az alázattal, a megbocsátással és a bölcsességgel kapcsolja össze. Velük szemben az erőszakot, az önteltséget, a másokon való átgázolást és az ostobaságot állítja. Különösen elgondolkodtatónak tartom ezt az ellentétet. Mert milyen világ az, amelyben a győzelem fontosabb az igazságnál? A birtoklás fontosabb az adásnál? A másik legyőzése fontosabb a megértésénél? És milyen ember az, aki mindenáron győzni akar, de közben képtelen önmagát legyőzni?
A bölcs ember sajátja a belső idő. Az elmélyedés, az áhítat, az önvizsgálat. És azt hiszem, a szeretet sem állhat távol mindezektől. Mert a bölcsesség nem pusztán tudás. Nem az érvek ügyes felsorakoztatása, nem a mások fölött aratott szellemi győzelem, és végképp nem a saját tévedhetetlenségünkbe vetett hit.
A bölcsesség annak képessége is, hogy megálljunk. Hogy legyen időnk szembenézni önmagunkkal, felismerni tévedéseinket, és ne csak a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat is képesek legyünk jobbá tenni.
Megfürödni az elmélyülés, az áhítat, az önvizsgálat idejének testet-lelket jobbító, ápoló tengerében!
Ezt tartom én a legfontosabb belső értéknek.
Az írás a szerző és a mesterséges intelligencia között folytatott műhelybeszélgetés alapján készült. A gondolatok és az alapvető állásfoglalások a szerzőtől származnak; a mesterséges intelligencia a szöveg szerkesztésében, rendszerezésében és megfogalmazásában működött közre.






0 hozzászólás