Egy régi hangonyi udvar emlékei, két harcias gúnárral, egy neveletlen német juhászkutyával és néhány nevezetes áramszünettel.

A legenda szerint Szent Márton, amikor megtudta, hogy püspökké akarják választani, szerénységében a libák közé menekült. A szárnyasok azonban hangos gágogásukkal elárulták rejtekhelyét, így aztán Mártont megtalálták, és 371-ben Tours püspökévé választották. Szép történet. Csakhogy nekem, aki gyermekkoromban meglehetősen közeli ismeretségbe kerültem a libák természetrajzával, akad némi fenntartásom a legenda gyakorlati kivitelezhetőségét illetően.

Édesanyám ugyanis egy alkalommal húsz-huszonnégy libát tartott, és a népes társaság rendjére két gúnár felügyelt. Ezek az urak pedig nem sokat adtak a vendégszeretetre. Különösen akkor nem, ha valaki kéretlenül közeledett a birodalmukhoz. Termetes, szinte hattyúméretű állatok voltak. Ha támadásba lendültek, két szárnyukat oldalra terjesztették, hosszú nyakukat előrenyújtották, és olyan fenyegető sziszegésbe kezdtek, hogy az embernek nem sok kedve maradt megvitatni velük a területhasználat kérdéseit. Aki pedig nem értett a figyelmeztetésből, azt bizony megcsípték. És egy ilyen találkozás emlékét az ember akár egy-két hétig is magán viselhette.

Így aztán személyes tapasztalataim alapján megkockáztatom, hogy ha Szent Márton édesanyám libaólját választotta volna menedékül, alighanem egészen másként alakult volna a történet. Mert azok a gúnárak nem érték volna be azzal, hogy gágogásukkal elárulják. Előbb alaposan meg is kergették volna a leendő püspököt. De hagyjuk most Mártont a legendák világában, és látogassunk el az egykori Hangonyba, ahol a libák valóban léteztek, és a maguk módján történelmet is írtak.

Amikor a libáké volt az országút

Ma már talán nehéz elképzelni, hogyan lehetett egy falusi háznál húsz-huszonnégy libát tartani. Hiszen ennyi állatnak még egy tekintélyes kert vagy gyümölcsös sem biztosíthatott volna elegendő legelőt. Csakhogy akkoriban a libák nem töltötték otthon az egész napot.

Hangonyban, ahogy sok más faluban is, közös legeltetés folyt. Reggel megérkezett a libapásztor, az állatokat pedig, ahogy mondták, kicsapták a mezőre. Az egyes házaktól összegyűlő libacsapatokból hamarosan hatalmas, több száz, emlékeim szerint olykor akár több ezer szárnyasból álló sereg kerekedett. A pásztor egész nap a legelőn tartotta őket, este pedig megindult a hazavonulás. Na, ezt kellett volna látni!

A falu főútját olykor száz-kétszáz méter hosszan, teljes szélességében libák borították. Fehér, gágogó, totyogó, egymást követő szárnyasok tömege hömpölygött az úton. Ilyenkor nem volt különösebb jelentősége annak, hogy valaki gyalog, kerékpárral, traktorral, autóval vagy éppen a helyi járatos autóbusszal szeretett volna közlekedni. A libák vonultak. A többiek vártak.

A legérdekesebb azonban az volt, hogy a hatalmas sereg a megfelelő helyeken fokozatosan kisebb csapatokra bomlott. Az egyes házakhoz tartozó állatok kiváltak a tömegből, és hazafelé vették az irányt. A mi utcánkba már csak négy-öt ilyen csoport érkezett. Édesanyám libái is pontosan tudták, hová tartoznak. Nem emlékszem olyan esetre, hogy idegen liba csatlakozott volna hozzájuk, vagy valamelyik a mieink közül más udvarban kötött volna ki. Hogy ebben mennyi szerepe volt a megszokásnak, a társak felismerésének és a tájékozódásnak, azt akkoriban természetesen nem kutattuk. Gyerekként egyszerűen tudomásul vettük, hogy a libák hazatalálnak. Ahogy a tehenek, a juhok vagy a disznók is, amelyeknek szintén megvolt a maguk falusi hazatérési rendje.

Otthon aztán friss víz, kukoricadara, olykor főtt takarmány és a konyhából megmaradt, állatoknak adható ételmaradék várta a libákat. Sötétedéskor pedig szépen bevonultak az éjszakai szállásukra. Mindez rendszerint békésen zajlott. Kivéve, amikor Hektor is úgy gondolta, hogy ideje részt vennie a falu életében.

Hektor, a villamosenergia-szolgáltatás réme

Hektor egy gyönyörű, hatalmas termetű német juhászkutya volt, akit az Ózdi Kohászati Üzemek egyik raktártelepéről kaptam. Korábban őrkutyaként szolgált, hosszú drótkötélre erősített láncon, a barakképületek körül. Valamilyen okból megváltak tőle, én pedig hazavihettem.

Hektorral az első pillanattól jó barátságba kerültünk. Rám többnyire hallgatott is. Másokra már kevésbé. Édesanyámat pedig, azt hiszem, nem tekintette különösebben tekintélyes ellenfélnek. Ennek időnként súlyos következményei lettek. Hektor ugyanis különös érdeklődést mutatott a hazafelé vonuló libák iránt. Ha meghallotta a közeledő gágogást, és édesanyám valamiért elmulasztotta időben megkötni, akkor kezdődött a kalamajka. A másfél méteres kerítés Hektor számára nem jelentett akadályt. Egyetlen ugrás, és már az utcán termett, egyenesen a libák között.

Ami ezután következett, azt nehéz lenne néhány szóval leírni. A megrémült szárnyasok minden irányba menekültek. Csakhogy az utcát kétoldalt házak és kerítések szegélyezték, így a libák egy része jobb híján a levegőbe emelkedett. És itt kezdődött Hektor tevékenységének műszaki vonatkozása.

A régi falusi villanyoszlopok között szabadon futottak a vezetékek, amelyek a két oszlop között jól láthatóan belógtak. A felröppenő, testes libák olykor nekicsapódtak ezeknek, a vezetékek pedig összeértek. Zárlat keletkezett, működésbe lépett a védelem, és kialudt a villany. Hektor tehát néhány pillanat alatt képes volt arra, amihez máskor komoly műszaki meghibásodás kellett: megszakította a környék áramszolgáltatását.

A hiba elhárítása már természetesen nem tartozott a feladatai közé. A helyi villanyos szakembernek kellett megérkeznie, megkeresnie a hibát, kicserélnie a kiolvadt biztosítékot, és visszaadnia a világosságot a házaknak. Sajnos nem egyszer fordult elő ilyesmi. A Szabó család és Hektor neve így lassan ismerősen csengett a villamosenergia-ellátás helyi történetében.

Odahaza persze kezdődött a családi szóváltás.

Miért nem kötötted meg a kutyát?

Mert elfelejtettem!

Miért nem kötötted meg már reggel?

Hát reggel te is megköthetted volna!

Hektor eközben alighanem elégedetten szemlélte az eseményeket. Ő a maga részéről elvégezte az aznapi munkáját.

A sparhelt mellett kezdődött az élet

De térjünk vissza édesanyám libáihoz, mert az ő történetük nem az őszi libasülttel kezdődött. Hanem tavasszal, a tojásokkal.

A libatojás értékes dolognak számított. Természetesen abból is lehetett volna rántottát készíteni, ráadásul a mérete miatt jóval kevesebb tojásból, mint a tyúkokéból. Édesanyám azonban ezt pazarlásnak tartotta. A libatojásnak ennél fontosabb rendeltetése volt: abból kellett megszületnie a következő libanemzedéknek.

Amikor a tojók elültek, megkezdődött a keltetés hosszú időszaka. Olykor egyszerre három liba is ült a tojásain. Időnként persze nekik is el kellett hagyniuk a fészket, hogy egyenek, igyanak, és elvégezzék a dolgukat. Ilyenkor néha kisebb fészekháborúk is kitörtek. Előfordult, hogy valamelyik liba összetörte a másik tojásait. Hogy miért, azt nem tudom, de a libák világában sem uralkodott mindig példás békesség.

Édesanyám időnként ellenőrizte a tojásokat. Egy kosárban behozott néhányat a házba, és gyertya, később zseblámpa fényénél átvilágítottuk őket. A fény segítségével meg lehetett figyelni, fejlődik-e bennük az embrió. Így a terméketlen vagy fejlődésében elakadt tojások felismerhetők voltak.

Aztán elérkezett a nagy nap. A tojások héján megjelentek az első repedések. A kislibák belülről kopogtattak, és megkezdődött a kibújás hosszadalmas munkája. Emlékeim szerint a már kelésnek indult tojások egy része ilyenkor bekerült a házba, egy kartondobozba, a sparhelt melege mellé. Ott jelentek meg az apró, zöldessárga, pihés gombócok, amelyek szinte azonnal érdeklődni kezdtek a körülöttük lévő világ iránt.

Kukoricadarát kaptak, és ahogy erősödtek, lassan elérkezett az első udvari kirándulások ideje. Amikor tavasszal kizöldült a fű, és a lóhere is sarjadni kezdett, édesanyám egy kis karámmal elkerített részen nevelgette őket. Természetesen Hektortól kellő távolságban.

Később, amikor már megerősödtek, megindulhatott az első igazi libasor. Elöl az anyjuk, mögötte az apróságok, mellettük édesanyám egy hosszú vesszővel. Így vonultak le a patakhoz, ahol aztán kezdődhetett a fürdőzés. A kislibák bukdácsoltak, a víz alá merítették a fejüket, csőrükkel az iszapban és a homokban keresgéltek. Ez a kép máig elevenen él bennem.

Aztán teltek a hetek, hónapok, a kis pihés gombócokból egyre nagyobb libák lettek, és végül ők is csatlakozhattak a mezőre járó népes társasághoz.

Édesanyám és a libatömés

Az ősz közeledtével a libák életében új időszak kezdődött. A hízlalás.

A legelőről hazatérő állatokat édesanyám egyenként megfogta. Ez persze nem volt egyszerű feladat, különösen a két harcias gúnár jelenlétében. Őket előbb külön karámba kellett terelni, többnyire egy söprű vagy hosszabb bot segítségével. Aztán édesanyám leült a ház lépcsőjére, maga elé fogta a libát, és megkezdődött a tömés.

Vízbe áztatott kukoricaszemeket helyezett a csőrébe, majd a nyakán keresztül segítette azok lenyelését. Gyerekként nem szerettem nézni ezt a műveletet. A libák számára nyilvánvalóan kellemetlen, kényszerű beavatkozás volt. De hozzátartozott az akkori falusi állattartás gyakorlatához, és édesanyám számára a család élelmezésének egyik fontos munkafolyamatát jelentette.

A tömött libák húsa zsírosabb lett, májuk jelentősen megnövekedett, és tekintélyes mennyiségű hájat is adtak. Novemberre aztán elérkezett a feldolgozás ideje.

Amikor a libából semmi sem veszett kárba

A libavágás részleteibe most nem mennék bele. Annyi azonban hozzátartozik a történethez, hogy édesanyám a levágott állat szinte minden részét felhasználta. Még a vérét is felfogta, amelyből hagymás sült vér készült, nálunk főtt rizzsel. Ez különösen finom reggelinek számított.

A tollaknak is megvolt a maguk rendeltetése. A nagyobb, erősebb szárnytollakból tollseprű készült. Édesanyámnak volt egy különös, lúdtolyúnak nevezett eszköze is, a lúd külső szárnyrészéből készített speciális tollseprű, amellyel például a tűzhely platniján sütött krumplilaskáról söpörte le a megégett lisztet.

Kisebb tollakból kenőeszközt kötött, amellyel a süteményeket zsírral, olajjal vagy olvasztott vajjal lehetett megkenni. Az apró tollakat és a pihét vászonzsákokban gyűjtötte. Később ezekből töltötték meg a párnákat, kispárnákat, majd az évek során összegyűlt tollból dunyhák is készültek.

Ha pedig több toll gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, azt el lehetett adni. Időnként autóval érkeztek a faluba a felvásárlók, és hangszórón hirdették: Tollat, pihét veszünk!

A megtisztított libát aztán megpörzsölték, lemosták, és egy nagy vájlingban bekerült a konyhába. Itt már édesapám is bekapcsolódott a munkába. Ő segített a feldarabolásban, édesanyám pedig pontosan tudta, melyik részből mi készül majd.

A nyakból, a farhátból, a lábakból és az aprólékból, a máj kivételével, pompás libaleves főtt. A combok fokhagymásan, a saját bőrükkel együtt kerültek a sütőbe, hogy a kisülő zsírban szépen megpiruljanak. A libamell ugyancsak sütőben készült. Amikor megsült, édesanyám felszeletelte, és párolt vöröskáposztával, burgonyapürével tálalta.

Nálunk nem volt szokás sem a töltött libanyak, sem a ludaskása. Más családokban bizonyára kedvelték ezeket, de édesanyám konyhájának megvolt a maga rendje.

És akkor még nem beszéltünk a hájról! A liba bőrével együtt kisütött hájból aranybarna töpörtyű készült, és olyan mennyiségű libazsír, hogy olykor több litert is eltettünk későbbi felhasználásra. A friss kenyérre kent libazsír, rajta a lilahagyma karikáival, különösen édesapám kedvelt eledele volt.

De az igazi ünnepi csemege a libamáj maradt. Egy-egy ilyen máj kisütése nálunk szinte külön eseménynek számított. Nagy volt a család, és hiába volt tekintélyes a máj, mindenkinek csak egy kisebb szelet, olykor mindössze két-három falat jutott. Az a néhány falat azonban felért egy ünnepi lakomával.

És hogy miért nem tartottunk inkább kacsát? Nos, annak egészen egyszerű oka volt. Édesanyám nem szerette a kacsákat. A kacsa ugyanis, ahogy ő mondta, „nagyon nagy tesznyeséget csinál”.

A sárban, vízben fürdőző, az udvart összejáró kacsák nem fértek bele az ő elképzeléseibe a rendes háztartásról. A libák ellenben megfeleltek. Igaz, a két gúnár olykor meglehetősen önállóan értelmezte a házirendet, Hektor pedig időnként még a falu villanyvilágítását is veszélyeztette miattuk. De hát egyetlen háztartás sem lehet tökéletes.

És végül vissza Szent Mártonhoz

Szent Márton napja november 11-e, amelyhez évszázadok óta számos szokás kapcsolódik. A régi paraszti világban ez az időszak a gazdasági év lezárásának, az elszámolásoknak, a lakomáknak és az újbor megkóstolásának is ideje volt. Nem véletlenül tartotta a mondás:

Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.

Nálunk azonban a liba nem feltétlenül november 11-én került az asztalra. A feldolgozás ősszel, olykor a karácsony előtti hetekben történt, és akadt olyan esztendő is, amikor a libák egy része tovább maradt az ólban.

Márton napja ezért számomra nem annyira egy meghatározott ünnepi étkezés emlékét idézi fel, hanem édesanyám libáit, a régi hangonyi utcát, a hazafelé vonuló hatalmas libasereget, a sparhelt mellett születő kislibákat és a családi konyha illatait. Meg persze Hektort.

És ha már Szent Márton legendájával kezdtük, hadd térjek vissza hozzá még egyszer. Hogy a püspökké választás elől valóban libaólba menekült-e, azt nem tudhatjuk biztosan. Azt viszont saját tapasztalatból állíthatom, hogy ha az édesanyám két gúnárjával találkozik, akkor a püspöki méltóság elfogadása alighanem a kisebbik gondja lett volna.

Mert azokkal az urakkal nem lehetett tréfálni.

Még egy leendő szentnek sem.