Egy személyes vélemény Európa meggyengüléséről, a nagyhatalmak érdekeiről és egy bizonytalanná váló világrendről.
Nem vagyok geopolitikai szakértő, és nem is kívánok annak látszani. Nem tudományos elemzést írok, és végképp nem jóslatokba szeretnék bocsátkozni. Egyszerűen figyelem a körülöttünk zajló eseményeket, olvasok, gondolkodom, és megpróbálom megérteni, mi történik azzal a világgal, amelyet évtizedeken át többé-kevésbé kiszámíthatónak hittünk.
Amit leírok, az az én személyes véleményem, a saját következtetéseimmel, kétségeimmel és aggodalmaimmal együtt. Nem állítom, hogy minden összefüggést helyesen látok. De azt sem gondolom, hogy csak annak volna joga kérdéseket feltenni, aki tudományos bizonyossággal képes megválaszolni őket.
Repedések a tartószerkezeten
Van egy kép, amely az utóbbi időben egyre gyakrabban jut eszembe.
A világrend olyan, mint egy hatalmas épület. Évtizedeken át építették, alakították, bővítették. Vannak tartóoszlopai, födémei, összekötő szerkezetei. Egyes részei időközben elöregedtek, másokat korszerűsítettek, de az épület egészében még mindig áll.
Csakhogy attól, hogy egy épület áll, még nem biztos, hogy biztonságos.
A tartószerkezetek ugyanis nem egyik pillanatról a másikra veszítik el teherbíró képességüket. Előbb apró repedések jelennek meg rajtuk. Aztán egyre nagyobbak. A lakók eleinte talán észre sem veszik őket. Később megszokják a látványukat, végül pedig akadnak, akik már természetesnek tekintik, hogy a falak repedeznek.
Én ma valahogy így látom Európát.
Nem azt állítom, hogy holnap összeomlik az Európai Unió, vagy hogy néhány éven belül eltűnnek a kontinens országai. Azt viszont igen, hogy Európa gazdasági ereje, politikai stabilitása és nemzetközi súlya olyan próbatételek elé került, amelyek következményeit talán még nem is mérjük fel igazán.
És ami ennél is nyugtalanítóbb: nem látom azt a közös politikai akaratot, amely képes volna ezeket a folyamatokat megállítani.
A földrajz nem változik, a hatalmak igen
George Friedman geopolitikai elemző egyik megállapítása különösen közel áll ahhoz, ahogyan a világpolitikai folyamatokról gondolkodom:
„A vezetők változnak, a földrajz nem.”
Friedman ezt egy 2020-as elemzésében írta. Egyszerű mondat, mégis egész gondolkodásmódot sűrít magába.
A politikusok jönnek-mennek. Kormányok alakulnak és buknak meg. Választási ígéretek születnek, majd feledésbe merülnek.
De a hegyláncok, a folyók, az óceánok és a földrajzi távolságok nem változnak a választási ciklusokkal. A népesség korösszetételét sem lehet egyik napról a másikra átírni. Egy ország gazdasági lehetőségeit, biztonságát és mozgásterét olyan adottságok is meghatározzák, amelyekre a politikusoknak csak korlátozott befolyásuk van.
Friedman Vihar a csend előtt című könyve és Peter Zeihan geopolitikai munkái különösen sok gondolkodnivalót adtak nekem.
Nem azért, mert minden következtetésüket megkérdőjelezhetetlen igazságnak tartanám. Hanem mert olyan összefüggésekre irányítják a figyelmet, amelyek a napi politikai hírekből gyakran hiányoznak.
Zeihan a globalizált világgazdaság kialakulását és sérülékenységét vizsgálva fogalmazza meg:
„Mindez mesterséges volt. Mindez átmeneti volt. Mindez véget ér.”
A mondat eredetileg a második világháború után kialakult, amerikai biztonsági és gazdasági szerepvállalással fenntartott nemzetközi rendszerre vonatkozik.
Arra a rendszerre, amelyben a világkereskedelem viszonylagos biztonsága, az energiaellátás, a szállítási útvonalak és a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok működése mögött meghatározott nagyhatalmi érdekek álltak.
Mi történik, ha ezek az érdekek megváltoznak?
Mi történik, ha a rendszer egyik legfontosabb fenntartója egyszer csak úgy dönt, hogy számára már nem éri meg ugyanazokat a költségeket vállalni?
És mi történik azokkal, akik egész gazdasági és politikai berendezkedésüket erre a rendszerre építették?
Amerika hátraarca
Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok világpolitikai magatartásában már megkezdődött egy jelentős stratégiai fordulat.
Nem feltétlenül arról van szó, hogy Amerika mindenütt fel akarja adni a befolyását. Sokkal inkább arról, hogy egyre kevésbé kívánja ugyanazokat a terheket viselni, amelyekhez szövetségesei évtizedeken át hozzászoktak.
A NATO körüli viták, az európai védelmi kiadások növelésének követelése és az ukrajnai háborúhoz való amerikai viszony mind ebbe az irányba mutatnak számomra.
Az ukrajnai háború különösen nyugtalanító példa.
Oroszország hosszú ideje jelentős emberi, katonai és gazdasági erőforrásokat köt le egy olyan háborúban, amelyben Ukrajna nyugati támogatással védekezik. Európa közben egyre nagyobb terheket vállal, miközben saját biztonsága és gazdasági mozgástere is bizonytalanabbá válik.
Nem tudom, hol húzódik ebben a tudatos stratégia és a kényszerű alkalmazkodás határa.
Azt azonban nehéz nem észrevenni, hogy a háború elhúzódása nemcsak a harcoló feleket gyengíti. Európát is.
És itt már felmerül bennem a kérdés: vajon minden szereplő számára ugyanazt jelenti a háború befejezése, a béke és az európai biztonság?
Aligha.
Az energia ára
Európa korábbi energetikai kapcsolatrendszere alapvetően megváltozott.
Az orosz energiahordozókra épülő ellátási rendszer visszaszorulása nem egyszerűen néhány kereskedelmi szerződés megszűnését jelentette. Évtizedek alatt kialakult gazdasági kapcsolatok szakadtak meg vagy alakultak át.
Európa más forrásokat keresett, új függőségeket vállalt, és közben szembesülnie kellett azzal, hogy az energia nem csupán gazdasági termék.
Az energia az ipar működésének, a munkahelyek fennmaradásának, az otthonok fűtésének és végső soron a társadalmi békének is egyik alapfeltétele.
Nem tudom bizonyítani, hogy a korábbi energetikai kapcsolatok megbontásában valamennyi szereplő tudatosan ugyanazt a végcélt követte volna. De nem tudok eltekinteni attól, hogy az átrendeződésnek nyertesei és vesztesei egyaránt vannak.
És Európa gazdaságának jelentős része aligha sorolható egyértelműen a nyertesek közé.
A következmények ráadásul nem állnak meg az energiaáraknál.
Ha egy gyár termelése veszteségessé válik, ha munkahelyek szűnnek meg, ha a családok jövedelmük egyre nagyobb részét fordítják alapvető szükségleteikre, akkor a gazdasági probléma előbb-utóbb társadalmi és politikai kérdéssé válik.
Nem kell hozzá különösebb geopolitikai képzettség, hogy ezt belássuk.
Európa és a vezetői
Van egy kérdés, amelyre egyre nehezebben találok megnyugtató választ.
Ki képviseli ma Európát?
Nem a tisztségviselők névsorára gondolok. Ismerjük az Európai Unió intézményeit, a tagállamok kormányait, a különféle tanácsokat és bizottságokat.
Én arra vagyok kíváncsi, van-e ma olyan európai politikai vezetés, amely képes volna a kontinens polgárainak jelentős részét közös célok mögé állítani.
Van-e olyan politikai tekintély, amely nem pusztán hivatali felhatalmazásból, hanem valódi társadalmi bizalomból táplálkozik?
Én egyelőre nem látom.
Ehelyett politikai megosztottságot, egymásnak ellentmondó nemzeti érdekeket, rövid távú megoldásokat és egyre nehezebben kezelhető gazdasági feszültségeket látok.
Természetesen Európa nem egységes ország. Történelme, nyelvei, kultúrái és nemzeti érdekei különböznek. Nem is várom, hogy mindenki ugyanazt gondolja.
De egy közös veszély felismeréséhez és a közös érdekek képviseletéhez ennél több kellene.
A nagyhatalmaknak vannak saját stratégiai céljaik. Amerikának, Kínának és Oroszországnak egyaránt.
Miért feltételezném, hogy ezek megvalósítása során Európa érdekei minden esetben elsőbbséget élveznek?
A nemzetközi politikában a szövetségek fontosak, de az érdekek sem szűnnek meg létezni.
És éppen ezért volna szükség olyan európai vezetésre, amely ezt pontosan érti.
Kína türelmesen vár?
Ha hosszabb távra tekintek, Kína szerepét nem tudom megkerülni.
A világ egyik legjelentősebb ipari hatalma, hatalmas termelési kapacitással, technológiai ambíciókkal és egyre szélesebb nemzetközi kapcsolatrendszerrel.
Úgy gondolom, hogy a következő évtizedek egyik meghatározó kérdése Kína világhatalmi szerepének alakulása lesz.
Sőt, magam hajlok arra a véleményre, hogy Kína válhat a világ vezető hatalmává.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem eldöntött kérdés. Kínának is vannak súlyos demográfiai, gazdasági és társadalmi problémái. Az elöregedés, a belső kereslet nehézségei és a külpiacoktól való függés korlátozhatják a lehetőségeit.
Mégis felteszem a kérdést: ha a nyugati világrend tartószerkezetei meggyengülnek, ki rendelkezik majd elegendő gazdasági és politikai erővel ahhoz, hogy az új helyzetet a maga javára fordítsa?
Nem biztos, hogy a következő világrend ugyanúgy működik majd, mint a jelenlegi.
És egyáltalán nem biztos, hogy Európa abban ugyanazt a helyet foglalhatja el, amelyhez hozzászokott.
A társadalom teherbíró képessége
Európa jövőjéről gondolkodva nem kerülhetem meg a migráció kérdését. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a kontinens előtt álló egyik legsúlyosabb politikai, társadalmi és kulturális kihívás.
Nem csupán arról van szó, hogy hány ember érkezik Európába, és milyen gazdasági szükségletekkel indokolják a befogadásukat.
Engem legalább ennyire foglalkoztat, hogy milyen következményekkel járhat a nagy léptékű népmozgás a befogadó társadalmak összetartására, közbiztonságára, kulturális önazonosságára és politikai stabilitására. Különösen akkor, ha az integráció feltételei nem adottak, vagy a társadalom jelentős része úgy érzi, hogy a feje fölött döntenek a jövőjéről.
És van ennek egy másik, számomra különösen nyugtalanító oldala is: a migráció stratégiai felhasználásának lehetősége.
A modern hadviselés nem kizárólag katonákkal, harckocsikkal és rakétákkal történik. Egy ország vagy szövetségi rendszer stabilitását gazdasági nyomással, információs műveletekkel, társadalmi feszültségek kihasználásával is meg lehet próbálni megingatni.
Az Európai Bizottság 2024 decemberében Oroszországot és Belaruszt nevezte meg az uniós keleti határokon tapasztalt migrációs nyomásgyakorlás felelőseiként.
Nem kívánom kétségbe vonni, hogy a migrációt egyes államok politikai eszközként is felhasználhatják. Azt azonban már sokkal kevésbé tartom elfogadhatónak, hogy Európa migrációs problémáiról beszélve a felelősség kérdését ilyen szűk körre korlátozzuk.
Hiszen a jelenlegi helyzet nem egyik napról a másikra alakult ki. Évtizedek nemzetközi konfliktusai, gazdasági egyenlőtlenségei, politikai döntései és elmulasztott intézkedései is hozzájárultak.
Éppen ezért engem nemcsak az érdekel, hogy ki használhatja fel a migrációt stratégiai nyomásgyakorlásra, hanem az is, hogy kik és milyen döntésekkel teremtették meg azokat a körülményeket, amelyek között ez egyáltalán lehetségessé vált.
Ha tehát egy állam képes emberek mozgását tudatosan megszervezni, irányítani vagy felhasználni egy másik állam destabilizálására, akkor a migráció bizonyos körülmények között stratégiai eszközzé válhat.
Ez nem jelenti azt, hogy a bevándorlók tömegeit valamiféle hadseregnek tekinteném. A menekülők és a jobb életet keresők maguk is lehetnek az ilyen műveletek kiszolgáltatott szereplői.
De vajon Európa politikai vezetése minden esetben képes különbséget tenni a humanitárius kötelesség, a gazdasági érdek és a tudatosan előidézett biztonsági fenyegetés között?
És képes-e úgy kezelni ezeket a kérdéseket, hogy közben saját polgárainak bizalmát se veszítse el?
Ceuta – egyetlen nap tanulsága
A spanyolországi Ceutában 2026 júliusában történtek számomra különösen nyugtalanítóak.
A spanyol kormány későbbi beszámolója szerint rövid idő alatt mintegy hetvenezer ember lépte át szabálytalanul a marokkói–spanyol határt, és jutott be az észak-afrikai spanyol városba.
Hetvenezer ember!
Egy város lakosságával összemérhető tömeg.
Nem állítom, hogy fegyveres támadás történt, és azt sem, hogy valamennyi résztvevő egy előre megtervezett politikai művelet részese lett volna.
De az eseménynek van egy olyan biztonságpolitikai tanulsága, amely mellett nem tudok szó nélkül elmenni.
Ha emberek tízezrei ilyen rövid idő alatt képesek átlépni egy állam határát, akkor vajon milyen védelmet nyújt ugyanez a határ egy valóban szervezett, ellenséges szándékú művelettel szemben?
Mi történne, ha egy hasonló helyzetben már nem egyszerűen határátlépő emberekkel, hanem tudatosan szervezett, felfegyverzett csoportokkal kellene szembenézni?
Nem azt állítom, hogy ez történt Ceutában. Azt kérdezem, felkészült-e Európa egy ilyen lehetőségre.
A marokkói hatóságok szerepéről viták folynak. A spanyol rendőrségi jelentés egyes megállapításai és Pedro Sánchez miniszterelnök nyilatkozatai sem mindenben azonos következtetésre jutottak.
Engem azonban nem kizárólag Marokkó felelőssége érdekel.
A spanyol–marokkói kapcsolatok évek óta jelentős politikai alkuk és diplomáciai döntések tárgyát képezik. Ezért a spanyol vezetés saját felelőssége sem kerülhető meg.
Hogyan jutott el egy európai állam odáig, hogy határvédelme ilyen rövid idő alatt rendkívüli nyomás alá kerülhetett?
És miért kellene a polgároknak megnyugodniuk attól, hogy a politikusok utólag hosszasan magyarázzák a történteket?
A migráció ugyanis nem csupán humanitárius és gazdasági kérdés. Bizonyos körülmények között stratégiai jelentőségű biztonsági kérdéssé is válhat.
Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az súlyos kockázatot vállal.
Spanyolország lelkiismerete
Van azonban egy másik spanyol történet, amely számomra talán még többet mond az európai társadalmak állapotáról.
Maricarmen Abascal története.
A 87 éves asszony több mint hetven éven át élt madridi otthonában. A lakás tulajdonviszonyainak megváltozása, a bérleti díj körüli konfliktus és a hosszú jogvita végül odáig vezetett, hogy 2026 szeptemberében kilakoltatták.
A mozgásában korlátozott asszonyt hordágyon vitték el otthonából.
A történet országos tiltakozásokat váltott ki. Később megállapodás is született arról, hogy visszatérhet lakásába. Erre azonban már nem kerülhetett sor.
Maricarmen Abascal október 7-én meghalt.
Nem tudom, milyen orvosi okok vezettek a halálához, és nem is állítom, hogy azt közvetlenül a kilakoltatás okozta.
De számomra Maricarmen Abascal már nem csupán egy kiszolgáltatott, otthonából kilakoltatott idős asszony.
Ő Spanyolország porba és sárba taposott lelkiismeretének jelképe.
Egy olyan társadalmi ellentmondásé, amelyben a törvény betűje olykor erősebbnek bizonyul az emberi méltóság védelménél.
Hogyan lehetséges, hogy egy állam intézményrendszere képes végigvinni egy idős, kiszolgáltatott ember kilakoltatását, miközben más, sokkal nagyobb léptékű társadalmi és biztonsági problémák kezelésében ennyi bizonytalanság mutatkozik?
Nem állítom, hogy Pedro Sánchez személyesen rendelte el az asszony kilakoltatását. De egy ország politikai vezetésének felelőssége nem ér véget ott, ahol a konkrét hatósági döntés megszületik.
A kérdés számomra az, milyen társadalmi rendet képes megvédeni az a politikai rendszer, amelyben ilyen történetek egyáltalán megtörténhetnek.
Maricarmen sorsa nem maradt következmények nélkül. A lakhatási tiltakozások országos politikai válsággá szélesedtek.
És ez figyelmeztetés.
Egy társadalom tartószerkezete nemcsak akkor reped meg, amikor elfogy a pénze vagy meggyengül a hadereje.
Hanem akkor is, amikor az emberek úgy érzik, hogy a saját államuk már nem őket védi.
És ha megérkeznének?
Jean Raspail A szentek tábora című regénye 1973-ban jelent meg.
Az író később egy interjúban elmondta, hogy a tengerre nézve egyszer csak felmerült benne egy kérdés:
„És ha megérkeznének?”
Ebből a kérdésből született meg a regény.
Nem tekintek rá történelmi jóslatként. Raspail szélsőséges, sok szempontból vitatható irodalmi képet rajzolt fel egy tömeges migrációval szembesülő nyugati társadalomról.
De a regény egyik alapkérdése ma is foglalkoztat.
Mi történik egy civilizációval, ha a vezetői elveszítik a képességüket arra, hogy közösen és következetesen cselekedjenek?
Mi történik, ha egy társadalom már abban sem képes megállapodni, mit kell megvédenie, milyen értékeket kíván megőrizni, és milyen kötelezettségekkel tartozik saját polgárainak?
A kérdés számomra nem az, hogy Európának változatlannak kell-e maradnia. Hiszen a társadalmak mindig változtak.
Hanem az, hogy képesek vagyunk-e ezeket a változásokat demokratikus módon, a társadalmi bizalom megőrzésével kezelni.
És képesek vagyunk-e felismerni, amikor a változásokat már nem kizárólag belső társadalmi folyamatok, hanem külső stratégiai érdekek is alakítani próbálják?
Amikor elfogy a türelem
Visszatérek ahhoz, ami számomra az egész kérdés legfontosabb része.
A hétköznapi emberhez.
A nagyhatalmak stratégiáiról, a világkereskedelem átrendeződéséről, az energiaellátásról és a demográfiai folyamatokról hosszú tanulmányokat lehet írni.
De a hétköznapi ember számára mindez végül egészen egyszerű kérdésekben jelenik meg.
Lesz-e munkám? Ki tudom-e fizetni a számláimat? Tudok-e fűteni? Lesz-e mit ennem? Milyen jövő vár a gyerekeimre és az unokáimra?
Amíg ezekre a kérdésekre többé-kevésbé megnyugtató válasz adható, addig a társadalom sok mindent elvisel.
De mi történik, ha egyszerre több válasz is bizonytalanná válik?
A társadalmi béke nem pusztán törvények, rendőri intézkedések és politikai nyilatkozatok eredménye.
Ahhoz bizalom is kell.
Bizalom abban, hogy a holnap nem lesz feltétlenül rosszabb a mánál. Hogy az erőfeszítésnek van értelme. Hogy az ország vezetői legalább megértik azoknak a gondjait, akiknek a nevében kormányoznak.
Ha ez a bizalom eltűnik, a politikai elégedetlenség könnyen olyan indulattá változhat, amelyet már nem lehet megszokott eszközökkel kezelni.
Nem kívánok forradalmat, erőszakot vagy vérontást. Éppen ellenkezőleg.
Attól tartok, hogy ha a gazdasági kiszolgáltatottság, a politikai tehetetlenség és a társadalmi bizalomvesztés egymást erősíti, akkor a folyamatok egy ponton kicsúszhatnak azok kezéből is, akik ma még úgy gondolják, hogy képesek irányítani őket.
És akkor már nem sokat érnek a szépen megfogalmazott politikai nyilatkozatok.
Kik alakítják a jövőt?
Nem hiszem, hogy a világ eseményeit kizárólag a választott politikai vezetők döntései határoznák meg.
A nemzetközi pénzügyi és gazdasági érdekcsoportok, a multinacionális vállalatok, az energetikai és hadiipari szereplők mind jelentős befolyással rendelkezhetnek a politikai döntésekre.
Ezek az érdekek nem feltétlenül azonosak a társadalmak érdekeivel.
Nem tudom, létezik-e olyan átfogó, összehangolt stratégia, amely a jelenlegi válságok mindegyikét egyetlen cél szolgálatába állítaná. És nem is kívánok bizonyítékok nélkül ilyesmit tényként állítani.
De azt sem hiszem, hogy a válságok minden szereplő számára kizárólag veszteséget jelentenek.
A történelem során újra és újra előfordult, hogy egyesek mások meggyengüléséből építettek hatalmat, vagyont és befolyást.
Ezért számomra nemcsak az a kérdés, hogy miért következnek be bizonyos események.
Hanem az is, hogy kiknek áll érdekükben a fennmaradásuk, kik képesek kihasználni a következményeiket, és kik fizetik meg végül az árukat.
A világ, amely még áll
Nem tudom, milyen lesz Európa tíz vagy húsz év múlva.
Nem tudom, hogy az Egyesült Államok meddig őrzi meg jelenlegi világpolitikai szerepét, hogy Kína milyen mértékben válik meghatározó hatalommá, vagy hogy Oroszország miként kerül ki a mostani történelmi helyzetéből.
Azt sem tudom, hogy az Európai Unió képes lesz-e megújulni, vagy a belső ellentmondásai egyre mélyebb válságba sodorják.
De vannak dolgok, amelyeket nem tudok nem észrevenni.
A gazdasági bizonytalanságot. A politikai megosztottságot. A nagyhatalmi érdekek egyre nyíltabb ütközését. A társadalmi bizalom meggyengülését. És azt, hogy a hétköznapi ember mindebből gyakran csak annyit érzékel: egyre nehezebb tervezni a holnapot.
Lehet, hogy túl sötéten látom a jövőt.
Lehet, hogy a világ sokkal ellenállóbb, mint gondolom. Talán a mostani válságokból is megszülethet egy működőképesebb, igazságosabb rend.
Szeretném, ha így lenne.
De az aggodalmat nem lehet pusztán azzal eloszlatni, hogy emlékeztetjük magunkat: az épület még áll.
Mert nem az a legfontosabb kérdés, hogy meddig maradnak a helyükön a falak és az oszlopok.
Hanem az, hogy akik alattuk élnek, meddig érezhetik még biztonságban magukat.
Három szerző, három különböző megközelítés
George Friedman – Vihar a csend előtt
Friedman geopolitikai elemzéseiben a földrajzi adottságok, a történelmi folyamatok és a nagyhatalmi érdekek összefüggéseit vizsgálja. A Vihar a csend előtt elsősorban az Egyesült Államok belső politikai és társadalmi ciklusaival, valamint az előttük álló változásokkal foglalkozik. Azoknak ajánlom, akik a napi politikai események mögött hosszabb távú összefüggéseket keresnek.
Peter Zeihan – A világ vége csak a kezdet
Zeihan a globalizált gazdasági rendszer sérülékenységét, a nemzetközi kereskedelem biztonsági feltételeit, az energiaellátást és a demográfiai változások következményeit vizsgálja. Következtetései helyenként merészek, de gondolatmenete fontos kérdéseket vet fel arról, mennyire tekinthetjük természetesnek a megszokott világgazdasági rend fennmaradását.
Jean Raspail – A szentek tábora
Az 1973-ban megjelent, erősen vitatott disztópikus regény a tömeges migráció és a nyugati társadalmak válságának szélsőséges irodalmi ábrázolása. Nem tényfeltáró munka és nem jövőkutatási előrejelzés. Elsősorban azoknak lehet érdekes olvasmány, akik a civilizációs önazonosság, a politikai döntésképtelenség és a társadalmi félelmek irodalmi megjelenítését szeretnék megvizsgálni.
Források és hivatkozások
- George Friedman: The Geopolitics of the Belarusian Election. Geopolitical Futures, 2020. augusztus 11. A földrajzról szóló idézet forrása. https://geopoliticalfutures.com/the-geopolitics-of-the-belarusian-election/
- George Friedman: The Storm Before the Calm. Knopf, 2020. Kiadói ismertető: https://www.penguinrandomhouse.com/books/252382/the-storm-before-the-calm-by-george-friedman/
- Peter Zeihan: The End of the World Is Just the Beginning. Harper Business, 2022. A könyv hivatalos ismertetője, a szövegben szereplő idézet forrása: https://zeihan.com/books/
- Jean Raspail: Le Camp des Saints (A szentek tábora), 1973. A regény keletkezéséről szóló szerzői nyilatkozat: https://www.sudradio.fr/culture/jean-raspail-la-nation-ce-nest-pas-un-bouillon
- Európai Bizottság: A migráció fegyverként való felhasználásából eredő hibrid fenyegetések elleni fellépés. COM(2024) 570 final, 2024. december 11. https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?uri=CELEX:52024DC0570
- Egyesült Királyság, Alsóház Könyvtára: Ceuta: Migrant crossings and European reaction. A 2026. júliusi határválság összefoglalása. https://commonslibrary.parliament.uk/research-briefings/cbp-10987/
- Reuters: Spain’s PM Sanchez says no evidence Morocco orchestrated Ceuta border surge. 2026. szeptember 3. https://www.reuters.com/world/europe/spains-pm-sanchez-says-no-evidence-morocco-orchestrated-ceuta-border-surge-2026-09-03/
- El País: Cronología del caso Maricarmen: de cuatro intentos de desahucio a un movimiento nacional por la vivienda. 2026. október 7. https://elpais.com/espana/madrid/2026-10-07/cronologia-del-caso-maricarmen-de-cuatro-intentos-de-desahucio-a-un-movimiento-nacional-por-la-vivienda.html
- RTVE: Maricarmen Abascal, el rostro del clamor social por la vivienda. 2026. október 7. https://www.rtve.es/noticias/20261007/maricarmen-abascal-rostro-vivienda-adelanto-elecciones/17257879.shtml
Az idegen nyelvű idézetek magyar szövege saját fordítás.
Szerkesztői megjegyzés
Ez az írás a szerző és a ChatGPT (OpenAI mesterséges intelligencia) közös szerkesztői műhelymunkájában készült. A gondolatok, a személyes vélemények és az állásfoglalások a szerzőtől származnak; a mesterséges intelligencia a szöveg megformálásában, szerkesztésében, a gondolatmenet rendezésében és a források feldolgozásában működött közre.
0 hozzászólás