Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem Göcsejt felfedezni magamnak, Gombosszeg környékén jártam. Az autóm mellett állva azon töprengtem, merre induljak tovább, mi legyen a következő úti célom, amikor egy idős bácsi gurult lefelé kerékpárján a domboldalon.

Én csupán felé néztem. Nem intettem, nem akartam megállítani. Ő mégis lassított, lefékezett, megállt mellettem, majd széles mosollyal az arcán megkérdezte:

– Jó napot! Mi járatban? Segíthetek?

Azóta is bennem él ez a pillanat. A göcseji ember barátságot kereső és barátságot kínáló arca.

Ugyanígy velem él egy másik emlék is. Egy idős néni a kertjében dolgozott. Amikor észrevett, kiegyenesedett, rám mosolygott, és szinte ugyanazokkal a szavakkal fordult hozzám:

– Jó napot! Segíthetek valamiben?

Egyikük sem ismert. Én sem ismertem őket. Mégis természetesnek vették, hogy megszólítanak egy idegent.

Ma már úgy gondolom, hogy ebben nem csupán kedvesség volt. Sokkal inkább annak a közösségnek a csendes felelősségtudata, amelynek tagjai figyelnek egymásra, és figyelnek arra is, aki kívülről érkezik. A mosoly, a köszönés és a felajánlott segítség egyszerre jelentett nyitottságot és óvó figyelmet. Egy beszélgetés mindig lehetőség arra, hogy egy idegenből vendég, a vendégből pedig ismerős váljon. Talán éppen ezekből az apró emberi gesztusokból épül fel egy valódi közösség.

Azóta sokszor és sok helyen elmesélem ezeket a rövid, mégis felejthetetlen pillanatokat mindenkinek, aki élményeket keresve indul útnak. Mert a világ nem mindig a távoli országokban kezdődik. Néha itt van mellettünk, karnyújtásnyira.

Zalába beházasodott emberként – göcseji szóhasználattal élve gyüttmentként – mindig örömmel hívom fel a figyelmet arra, mit jelent számomra Göcsej hívó szava, és mit adhat annak, aki nyitott szívvel érkezik ide.

Göcsejben a gyüttment szó nem sértés. Inkább emlékeztető arra, hogy a közösség bizalmát nem megkapni, hanem kiérdemelni kell. Ha ez sikerül, az ember már nemcsak vendég lesz, hanem részese is annak a világnak.

Nekem sokat adott ez a vidék. Segített visszahozni olyan emlékeket, amelyekről azt hittem, már végleg elvesztek.

Újra érzem a falu reggeli illatait.

A legelni induló tehenek szagát.

Az orgona és a rózsák illatát a kiskertekben.

A kemencében sülő kenyér melegét.

Az aszalók gyümölcsillatát.

Eszembe jut a fokhagymával és libazsírral megkent, frissen sült langalló, a göcseji kőtt rétes, és felidéződik a jóféle göcseji gombaleves utánozhatatlan íze is.

Amikor most jó szívvel ajánlom figyelmükbe Göcsej egyik mára már emblematikussá vált rendezvényét, a Göcseji Dombérozót, tulajdonképpen ezeket az emlékeket szeretném megosztani Önökkel.

Talán ezért érzem úgy, hogy a Göcseji Dombérozó sem egyszerű rendezvénysorozat. Sokkal inkább azoknak az embereknek a közös kézfogása, akik ma is hisznek abban, hogy egy közösséget nemcsak az épületek vagy a programok, hanem az egymás felé forduló emberek tartanak életben.

Sok község. Sok közösség. Egy közös akarat.

Hogy megmutassák, mi is valójában Göcsej.

Göcsej, ahol még ideje van kiülni a padra.

Ideje van lelassulni.

Ideje van beszélgetni.

Ideje van meghallgatni egymást.

És ideje van köszönni egy idegennek is.

Itt eredeti népzenét hallgathat az ember, és ha kedve tartja, táncra is perdülhet. Megnézhet egy valódi aratóversenyt, benézhet egy kemencéhez, ahol friss kenyér vagy rétes sül, betérhet egy gazdaportára, megismerkedhet a göcseji táj szavaival és ízeivel, és ráébredhet arra, hogy amit sokan már régen eltűnt világnak gondolnak, az itt még ma is a mindennapok természetes része.

Ha a nyár folyamán Göcsej felé visz az útjuk, ne lepődjenek meg, ha egyszer csak valaki megáll Önök mellett, önökre mosolyog, és megkérdezi:

– Jó napot! Keres valakit? Segíthetek?

Akkor tudni fogják, hogy megérkeztek.

  Szabó Árpád