Egy este Pinokkióval – nézőként az Imre Sándor Szeretetszínház előadásán

Szerző: Szabó Árpád | júl 17, 2026 | Cikkek, Művészbejáró, rendezvények, Színház- film | 0 hozzászólás

Tegnap este Pinokkiót néztem Bartokos Tamás rendezésében.

Előre szeretném leszögezni: nem vagyok színházi szakember, sem színikritikus. Egyszerű nézőként ültem be az előadásra, így csupán azt szeretném megosztani, milyen élményt adott számomra ez az este.

Magáról a műről, Carlo Collodi történetéről és arról, mit üzen nekünk ma Pinokkió, egy korábbi írásomban már megfogalmaztam a gondolataimat. Ezúttal kizárólag arról szeretnék írni, amit a színpadon láttam és nézőként átéltem.

A társulat tagjai szinte kivétel nélkül fiatalok, nagyon fiatalok. Talán éppen ezért lepett meg az a természetesség, amellyel birtokba vették a színpadot. Nyoma sem volt bizonytalanságnak vagy lámpaláznak. Jókedvűen, felszabadultan, mégis fegyelmezetten játszottak. A jelenetek gördülékenyen követték egymást, a történet egy pillanatra sem veszített lendületéből.

Róka: Bartos Tamás Pinokkió: Nagy Dorka Macska: Szabó Botond

Bartokos Tamás rendezése végig tudatosnak és átgondoltnak hatott. A jelenetek közötti átmenetek szinte észrevétlenül történtek, a díszlet egyszerűsége pedig nem korlátozta, hanem segítette a történet kibontakozását. A jelmezek sem akarták túlkiabálni a szereplőket; természetesen illeszkedtek az előadás világához.

Nem tudom, hogy a beszélő fatörzs megszemélyesítése a rendező saját ötlete volt-e, de számomra az előadás egyik emlékezetes megoldásává vált.

Külön örültem annak is, hogy a szereplők gyakran keresték a szemkontaktust a nézőkkel. Erre kiváló lehetőséget adott, hogy a színpad és a nézőtér szinte egybeolvadt. A közönség nem kívülről figyelte az eseményeket, hanem sokszor úgy érezhette, maga is részese a történetnek. Egyes jelenetekben a játék a nézők között folytatódott, ami tovább erősítette ezt a közelséget.

Pinokkió: Nagy Dorka Kék Tündér: Sallai Bonita

Ha egyetlen apró észrevételt tehetek nézőként, talán ezt említeném meg. A közelségnek megvolt az az oldala is, hogy a legkisebb nézők számára néhány erőteljesebb hanghatás már túlságosan intenzívnek bizonyult. A mellettem ülő kisfiú többször is összerezzent, amikor Antónió vagy éppen Dzsepettó emelt hangon szólította társát a színpadon. Nem hibaként írom ezt le, inkább annak természetes következményeként, hogy az előadás valóban egészen közel vitte a történetet a közönséghez.

Az este egyik legnagyobb élményét számomra a csirketolvajok jelenete jelentette. Remek ritmusú, ötletes rendezői megoldásokkal, pergő zenével és kiváló bábjátékkal elevenedett meg előttünk. A közönség nevetése jól mutatta, hogy ez a jelenet valóban célba talált.

Ugyancsak emlékezetes marad a tenger megjelenítése. Egy egyszerű, néhány négyzetméteres fólia segítségével sikerült megidézni a hullámzó vizet. Jó példája volt annak, hogy a színház nem feltétlenül a látványos technikai megoldásoktól lesz varázslatos, hanem attól, hogyan képes a legegyszerűbb eszközökkel is új világot teremteni.

Nagy Dorka szerethetően formálta meg Pinokkió alakját. Hitelesen mutatta meg a kíváncsi, olykor naiv, máskor kissé habókos fabábut, aki még csak most ismerkedik a világgal. Többször elhangzik róla, hogy ostoba, de közben önkéntelenül is felmerül a kérdés: honnan is ismerhetné a világ csalásait és rosszindulatát valaki, aki néhány órával korábban még egyszerű fatuskó volt?

Bartokos Tamás Rókája túlmutatott a kötelező szerepen. Mimikája, mozdulatai és színpadi jelenléte folyamatosan életben tartotta a jeleneteket. Külön figyelemre méltó volt, hogy rendezőként a jelenetek közötti átrendezésekből is kivette a részét, majd egyetlen pillanat alatt ismét szereplőként állt a színpadon.

Sallai Bonita Kék Tündére kedvességet, nyugalmat és melegséget sugárzott. Játéka természetes volt, alakítása hitelesen szolgálta a történetet.

Zámbó Levente Táltos Tücskét igazi aggódó lelkiismeretként ismerhettük meg, míg Kötél Nimród szerethető Dzsepettója és Pali Noel Antóniója egyaránt hitelesen gazdagították az előadást.

Ugyanilyen természetességgel illeszkedtek a társulat egészébe Szabó Botond, Katona Vince, Surányi Nóra, Otta Lili és Hegedűs Áron alakításai is. Egyetlen szereplő sem akart több lenni a másiknál, mindenki ugyanannak a közös történetnek volt része. Talán éppen ez adta az előadás egyik legnagyobb erejét.

A hang- és fénytechnika végig magas színvonalon szolgálta az előadást. Nem önmagát akarta megmutatni, hanem a történetet segítette.

Az előadás legnagyobb erényének mégis azt érzem, hogy képes volt együtt tartani a közönséget. Gyerekek, fiatalok és felnőttek ugyanazokon a jeleneteken nevettek, ugyanazokra a pillanatokra figyeltek fel, és ugyanazzal az őszinte tapssal köszönték meg a társulat munkáját.

Én is így tettem.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy egy igazán jó színházi előadás nem attól marad velünk, hogy minden jelenetére emlékszünk, hanem attól, hogy másnap is eszünkbe jut egy-egy mondata, képe vagy érzése.

Számomra ez a Pinokkió ilyen előadás volt.

Köszönöm az Imre Sándor Szeretetszínház társulatának ezt az estét. Jó volt nézőként részese lenni egy olyan előadásnak, amelyben a mese nemcsak életre kelt, hanem egy estére bennünket is magával vitt. „Talán ezért nem öregszik meg Pinokkió. Mert minden nemzedék újra megtalálja benne önmagát – és időről időre akadnak olyan társulatok, amelyek ezt a régi történetet újra élővé tudják tenni.”

Szereplők