Amikor a hamu még érték volt

A mai ember számára a hamu többnyire csak a tűz maradványa. Összelapátoljuk, kidobjuk, és ritkán gondolunk arra, hogy egykor milyen fontos szerepet töltött be a mindennapi életben. A régi falusi ember azonban másként tekintett rá. Számára a hamu nem hulladék volt, hanem hasznos anyag, amelynek helye és szerepe volt a háztartásban.

Gyermekkoromat Észak-Magyarországon, Hangony községben töltöttem az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején. Akkoriban a falusi élet még őrizte azokat a tudásokat és szokásokat, amelyek évszázadokon át szolgálták az embereket. A hamulúg készítése és a nagymosások világa ezek közé tartozott.

Emlékeim nem minden részletükben élesek, de vannak képek, hangok és szagok, amelyeket az idő sem tudott kitörölni. Különösen egy jellegzetes szag él bennem ma is. A forró víz, a nedves hamu és a készülő lúg sajátos, kissé maró, ammóniára emlékeztető illata. Több mint hatvan év telt el azóta, mégis úgy érzem, ma is felismerném.

A nagykonyha agyagpadlós helyiség volt. Az ilyen padlókat időről időre fel kellett újítani. A port és a kopást nem modern burkolatokkal akadályozták meg, hanem az évszázadok során kialakult tapasztalatok alapján. A friss tehéntrágyát vízzel és agyaggal keverték össze, majd ezzel kenték át a padlót. A megszáradt réteg keményebbé tette a felületet, megkötötte a port, és jobban ellenállt a mindennapi használatnak.

Ebben a konyhában állt a sparhelt is. A tetején gyakran egy nagy horganyzott fazék melegítette a vizet. A fazekat samott- vagy tűzálló téglák támasztották alá, hogy a közvetlen hő ne károsítsa. A forró víz nélkül elképzelhetetlen lett volna a lúg készítése.

A lúgkészítés emléke úgy él bennem, hogy egy nagy fakád vagy dézsa aljára szalmát helyeztek. Erre került egy réteg hamu, majd újabb szalma, ismét hamu, és így tovább. A rétegek fölé forró vizet öntöttek, amely lassan átszivárgott a hamun és a szalmán. A dézsa alján szalmából sodort dugó volt, amelynek rostjai kissé kilógtak az edényből. Ezen keresztül csordogált ki az elkészült lúg, amelyet egy másik faedény fogott fel.

A kész lúgot elsősorban a nagymosások során használták. Vastag vászonlepedők, ponyvák, rongyszőnyegek kerültek a lúgos vízbe. A cél nemcsak a tisztítás, hanem a fehérítés is volt.

A nagymosás azonban nem csupán a lúgozásból állt. Fontos szerepet kapott benne a szappan is. A házi szappanfőzésről ebben az írásban nem szólok részletesen, mert gyermekkoromban ez a hagyomány már nem élt sem a családunkban, sem a nagyszüleim házánál.

Ennek egyik oka a környék ipari kötődése volt. Hangony lakói közül sokan dolgoztak az egykori Rima–Murányi Vasmű Részvénytársaság, későbbi nevén az Ózdi Kohászati Üzemek különböző részlegein. A gyár dolgozói rendszeresen kaptak természetbeni juttatásokat, köztük kiváló minőségű mosószappant is. Ezt egyszerűen csak Flóra szappannak neveztük. A szappan felületén magán is ott volt a belepréselt FLÓRA felirat. Olyannyira ismert volt, hogy a neve szinte fogalommá vált a környék háztartásaiban.

A vásznakat ezzel a szappannal kenték át, dörzsölték be. A tisztítószer azonban nem jutott magától a vastag anyagok belsejébe. Ma ezt a feladatot a mosógép forgódobja és a centrifugális erő végzi el. Akkoriban erre egyszerű, de hatékony eszközök szolgáltak. Az asszonyok ütögették, forgatták, súlykolták az anyagot, hogy a szappanos víz a rostok közé hatoljon, és kioldja a szennyeződést.

Gyermekkorom későbbi éveiben aztán megjelentek az első forgótárcsás mosógépek is. Ezek már a modern kor hírnökei voltak, de a régi tapasztalatok még tovább éltek mellettük. Édesapám az ózdi gyárban dolgozott, így munkaruhája nap mint nap erősen szennyeződött. A vaspor, a korom, az olajos szennyeződések és a munka során keletkező verejték olyan makacs réteget képeztek az anyagon, amelyet a korabeli mosóporok önmagukban nehezen távolítottak el.

Édesanyám ilyenkor a jól bevált Flóra szappanhoz nyúlt. Egy késsel vékony forgácsokat metszett le belőle, majd ezeket a forró mosóvízbe szórta. A szappan lassan feloldódott, és a mosógépben keringő víz részeként segített megtisztítani a nehéz munkaruhákat. A végeredményre ma is emlékszem: édesapám ruhái a kemény fizikai munka ellenére rendszerint tisztán, gondosan kimosva kerültek vissza a szekrénybe.

A munka jelentős része azonban még mindig a Hangony-patak partján folyt. A patak mellett kialakított mosóhelyeken mosópadokat állítottak a vízbe. A lúgozott és beszappanozott vásznakat itt öblítették tovább a folyamatosan érkező friss vízben. A nyeles fából készült súlykoló ritmusos csapásai hozzátartoztak a patakpart hangjaihoz.

A Hangony-patak menti mosások emléke hasonló képeket idéz fel bennem. A folyó víz, a mosópad és a súlykoló a nagymosások természetes kellékei voltak.

Amikor a mosás elkészült, a vásznakat a patak menti bokrokra, füves részekre terítették ki csöpögni. A nyári nap és a szél végezte el a munka utolsó részét. A még kissé nyirkos anyagok ezután kerültek haza, ahol az udvaron fejeződött be a szárítás.

A mai olvasóban talán felmerül a kérdés, mennyire volt tiszta az a patak, amelyben egykor mostak, öblítettek, s amelyből a gyerekek olykor ittak is. A válasz nem egyszerű. A Hangony-patak felső szakaszán a víz nagyrészt a környező forrásokból és kisebb vízfolyásokból táplálkozott. Gyermekkoromban kristálytiszta vízű patakként él az emlékezetemben. Nyári játékaink során nem egyszer lehajoltunk, és ittunk belőle.

Természetesen a patak sohasem volt teljesen érintetlen. A felsőbb települések lakói ugyanúgy használták, mint a hangonyiak. Mostak benne, állatokat itattak, és a víz magával vitte a vidéki élet természetes nyomait. Ez azonban egészen más jellegű terhelés volt, mint amit ma környezetszennyezés alatt értünk. A hamulúg, a korabeli szappanok és a falusi élet szerves eredetű melléktermékei össze sem hasonlíthatók a későbbi ipari szennyezésekkel.

A Hangony-patak igazi megpróbáltatásai inkább a völgy iparosodásával érkeztek el. Lefelé haladva a víz útja az ózdi iparvidék felé vezetett, ahol már egészen más eredetű terhelésekkel találkozott.

Érdekes módon a hamu erejével ma is találkozom. Amikor bográcsozás után a keményfa elégett maradványából visszamaradt szürke hamut egy kevés homokkal vagy földdel összekeverem, kiváló tisztítószert kapok. A bogrács oldalára rakódott korom és a ráégett szennyeződés meglepő könnyedséggel távolítható el vele. Ezt a régi fogást még gyermekkoromban lestem el, és ma is gyakran alkalmazom.

Talán éppen ez az, ami miatt érdemes emlékeznünk a hamulúgra. Nem pusztán egy régi tisztítási eljárásról van szó, hanem egy olyan szemléletről, amelyben semmi sem veszett kárba. A sparheltben elégett fa meleget adott, majd hamuvá vált. A hamuból lúg készült, a lúg tisztává tette a vásznat, a patak kiöblítette, a nap és a szél megszárította. A régi falusi világban kevés dolognak volt csupán egyetlen élete.

Talán ezért jut eszembe ma is gyakran: amikor a hamu még érték volt.

Szabó Árpád

Kövess minket és oszd meg a tartalmat: