Hangos gondolkodás indulatról, eleganciáról és a valóság átnevezéséről

Az utóbbi időben egyre többet gondolkodom azon, hogy pontosan mi történik körülöttünk. Nem csupán a közéletben, hanem az emberek lelkében is. Mert ma már nem egyszerűen véleménykülönbségeket látok. Valami mélyebb és nyugtalanítóbb folyamatot érzek. Valami olyasmit, amit nehéz pontosan megfogalmazni, mégis egyre erősebben van jelen a mindennapokban.

Talán az zavar a legjobban, hogy lassan nemcsak a nyugodt párbeszéd tűnik el, hanem vele együtt az elegancia és a nagyvonalúság is. Pedig egy társadalom erkölcsi állapotát nemcsak az mutatja meg, hogyan bünteti a hibákat vagy hogyan számoltat el, hanem az is, hogyan beszél közben.

Nem állítom, hogy nálam van az igazság. Nem akarok pálcát törni senki fölött. Nem akarom kijelenteni, hogy egyik vagy másik oldal a jó vagy a rossz. De azt hiszem, koromnál és tapasztalataimnál fogva már tudom, mit jelent az emberi bűn. És nem csak a nagy, látványos bűnökre gondolok. Hanem arra is, amikor valaki szavakkal rombol. Amikor a verbalitás mögött tudatos indulatkeltés dolgozik. Amikor emberek haragját, csalódottságát, félelmét vagy reményeit kezdik el saját célokra használni.

És ami talán a legijesztőbb számomra: ma ez lassan természetessé válik.

Látom, hogyan lehet ma néhány jól irányzott mondattal tízezrek érzéseit felkorbácsolni. Hogyan lehet mesterséges szimpátiát építeni. Hogyan lehet embereket egymásnak feszíteni úgy, hogy közben mindenki azt hiszi, ő az igazság oldalán áll. A közösségi térben pedig már szinte szemrebbenés nélkül vernek át embereket pusztán jól felépített érzelmekkel, ügyesen adagolt indulatokkal és gondosan kialakított hamis hitelességgel.

Az elmúlt évek közéleti történései azt is megmutatták, milyen hatalmas ereje van a kommunikációnak. Egy rosszul felépített vagy túlzott állítás egész társadalmi hangulatokat képes eltorzítani. Láttuk azt is, hogy a különböző oldalak megszólalásaiban sokszor keveredett a valóság a túlzással, az indulat a tényszerűséggel. A választók pedig — ki így, ki úgy — reagáltak minderre.

De engem talán már nem is az érdekel leginkább, hogy végül kinek lett igaza. Sokkal inkább az, hogy mi marad utánunk emberileg.

Mert lehet rendet tenni egy országban. Lehet hibákat feltárni. Lehet bűnöket üldözni is. De nem mindegy, milyen hangon tesszük. A folyamatos feszültségkeltés, a napi szintű indulati kommunikáció, a harsány közéleti hadüzenetek hosszú távon nem megtisztítják a társadalmat, hanem tovább mérgezik.

És talán éppen ez hiányzik ma leginkább: az elegancia.

Az a fajta nyugodt erő, amelynek nincs szüksége állandó hangerőre ahhoz, hogy rendet tegyen. Az a nagyvonalúság, amely nem megalázni akarja az ellenfelet, hanem túlnőni rajta. Mert a bűnt nemcsak kiabálva lehet üldözni. Lehet csendben, méltósággal és emberséggel is.

Pedig a történelem már sokszor megmutatta, hova vezet, amikor az indulat fontosabb lesz a józanságnál. És azt is, hogy sokszor nem maga az igazságkeresés okozta a legnagyobb károkat, hanem az a mód, ahogyan az emberek egymás ellen fordultak az igazság nevében.

És igen… azt is érzem, hogy szükség van megtisztulásra. Szükség van arra, hogy az ember szembenézzen a hibáival, a túlzásokkal, a hazugságokkal és az elhallgatásokkal. Egy ország életében is eljönnek ilyen pillanatok. De egyre gyakrabban felteszem magamnak a kérdést: mi történik akkor, ha nem tiszta forrásvízben akarunk megtisztulni, hanem szennyezett vízben?

Mert attól, hogy valaki változást hirdet, még nem biztos, hogy tisztább világot is hoz. Attól, hogy valaki hangosan beszél igazságról, még nem biztos, hogy maga is mentes az indulatkeltéstől, a manipulációtól vagy a hatalomvágytól.

Néhány napja újra eszembe jutott egy régi film: The Englishman Who Went Up a Hill But Came Down a Mountain — magyarul: „Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le”.

Régen egyszerű, kedves történetnek láttam. Ma már sokkal többet jelent számomra.

A film egy kis walesi faluról szól, ahol a helyiek büszkék arra, hogy van egy hegyük. Aztán jön két angol földmérő, akik kimérik, és közlik: ez bizony nem hegy, csak domb. Néhány méter hiányzik hozzá. A falusiak ezt nem tudják elfogadni. Nem azért, mert ne hinnének a számoknak, hanem mert számukra az a hegy több egyszerű földkupacnál. Része annak, akik ők maguk. Ezért összefognak, és földet hordanak rá, hogy hivatalosan is hegy legyen.

Sokáig csak kedves mesének tartottam ezt a történetet. Ma már inkább allegóriának érzem.

Mert ma is rengetegen hordják a földet.
Ki reményből.
Ki haragból.
Ki sértettségből.
Ki hitből.
Ki számításból.

És közben lassan már senki sem azt kérdezi, hogy igaz-e, amit építünk, hanem csak azt, hogy elég sokan hisszük-e ugyanazt.

A film végén a földmérő megérti, hogy a „domb” és a „hegy” közötti különbség nem pusztán mérési adat. Hanem emberi érzés, identitás, kötődés. Csakhogy ma mintha új földmérők jelentek volna meg. Olyanok, akik már nem megérteni akarják az embereket, hanem használni őket. Akik pontosan tudják, hogyan kell félelmet, reményt vagy dühöt közösségi erővé alakítani. Hogyan lehet az emberek jogos elégedetlenségét úgy terelni, hogy abból végül újabb indulat, újabb megosztottság és újabb gyűlölet szülessen.

És őszintén szólva ettől tartok.

Mert a történelem azt is megtanította, hogy a felkorbácsolt indulat előbb-utóbb mindig tovább nő önmagánál. A verbális agresszió idővel természetes hangnemmé válik. Az ellenségkép pedig egy idő után már nem eszköz lesz, hanem életforma.

Én nem újabb egymásnak feszített embereket szeretnék látni. Nem azt, hogy mindenki ordít, miközben senki nem hallja meg a másikat.

Csak azt szeretném, ha újra lenne helye a nyugodt gondolkodásnak. A kételynek. Az emberi hangnak. Annak, hogy valaki kimondhassa: „nem tudom biztosan”, anélkül, hogy azonnal árulónak vagy ellenségnek bélyegeznék.

…és talán van még valami, amiről ma egyre kevesebbet beszélünk.

Azokról az új „vámszedőkről”, akik már nem utak mellett ülnek, hanem a képernyők mögött. A közösségi platformok világában ma már nemcsak a közélet formálja az emberek gondolkodását, hanem azok az algoritmusok is, amelyek pontosan tudják, mire kapjuk fel a fejünket, mitől leszünk dühösek, mitől félünk, mire kattintunk újra és újra.

A nyugodt gondolat ma ritkán kap akkora teret, mint az indulat. A csendes ember nem versenyképes a kiabálással szemben. A kételkedő mondat nem terjed olyan gyorsan, mint a biztos ítélet. És ezt ma már pontosan tudják azok is, akik közösségi hangulatokat építenek, és azok is, akik a digitális terekből üzletet csinálnak.

Ráadásul megjelent egy még szomorúbb jelenség is. Sokan már nem is meggyőződésből vesznek részt ebben az egészben, hanem haszonszerzésből. Trójai falóként tolják magukat egyik vagy másik oldal zászlaja mögé, miközben valójában saját érdekeiket építik. Követőket gyűjtenek. Láthatóságot vásárolnak indulattal. És közben sokszor jót nevetnek azokon az embereken, akik ezrével osztják nekik a lájkokat, a megosztásokat és a vak bizalmat.

Ez talán az egész korszak egyik legszomorúbb része.

Mert miközben emberek valódi hittel, valódi indulattal, valódi félelemmel vagy reménnyel sodródnak bele ezekbe a közéleti háborúkba, addig a háttérben sokszor hideg számítás működik. Pontosan kimért mondatokkal. Gondosan felépített botrányokkal. Mesterségesen gerjesztett haraggal.

És igen… néha az embernek az az érzése támad, hogy hiénák is megjelentek a közélet peremén. Olyanok, akik már nem országot, nem közösséget, nem igazságot keresnek, hanem egyszerűen a zűrzavarból táplálkoznak.

A modern világ új vámszedői sokszor nem pénzt kérnek az átkelésért, hanem figyelmet. Indulatot. Megosztást. Kattintást. Minél dühösebb egy társadalom, annál tovább marad a képernyő előtt. Minél jobban fél, annál könnyebben terelhető.

És közben lassan már nem is vesszük észre, hogy a saját gondolataink helyére előre elkészített érzelmek költöznek.

Talán ezért lenne ma fontosabb, mint valaha, hogy az ember néha megálljon. Hátralépjen. Kicsit csendben maradjon. És mielőtt újabb földet hordana egy újabb hegyre, legalább egyszer feltegye magának a kérdést:

Valóban azt építjük, amiben hiszünk… vagy csak valaki nagyon ügyesen megmutatta, hova kell lapátolnunk?

Mert vannak pillanatok a történelemben, amikor még vissza lehet lépni egy veszélyesebb irányból. Amikor még van idő lehalkítani a hangokat, visszavenni az indulatból, és újra emberként nézni egymásra. De amikor egy társadalom túlságosan közel kerül saját indulatai súlypontjához, néha már egyetlen fuvallat is elég ahhoz, hogy minden átbillenjen.

Talán ezért érzem úgy, hogy a felkiáltójeleket nem később kell kiraknunk, hanem most. Nem gyűlöletből. Nem félelemből. Hanem azért, mert még hiszek abban, hogy az ember képes időben észrevenni, amikor túl messzire sodródik.

Szabó Árpád