Előszó
Mielőtt bármit is leírnék, fontosnak tartom egyértelművé tenni az alapállásomat. Nem értek egyet a jelenlegi kormányzat politikai stílusával. Nem értek egyet azzal a hangnemmel, amely a közéletben egyre gyakrabban háttérbe szorítja a tiszteletet és a méltóságot. Nem értek egyet azzal sem, amikor a jog eszközeit – legalábbis számomra – a politikai erő demonstrációjának szolgálatába állítják. Idegen tőlem az a gyakorlat is, amikor látványos rendőri intézkedések képei válnak politikai üzenetté. Meggyőződésem, hogy egy európai jogállamban a jog erejét nem a látvány, hanem a tisztességes és méltányos eljárás bizonyítja. Éppen ezért a következő sorokat sem a jelenlegi kormány védelmében vagy támadására írom.
Régi konzervatív gondolkodó emberként az elmúlt években többször is megfogalmaztam aggályaimat saját politikai közösségem állapotával kapcsolatban. Nem azért, mert elfordultam volna azoktól az értékektől, amelyekhez ma is ragaszkodom, hanem éppen azért, mert fontosnak tartom őket. Sok mindent szerettünk volna elkerülni, sok mindent reméltünk, hogy nem következik be. A választások eredménye azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben már nem lehet tovább hallgatni azokról a kérdésekről, amelyekre előbb-utóbb választ kell adnunk.
„Ne a tükröt okold, ha a képed ferde.”
Gogol közel kétszáz éves gondolata ma is meglepő pontossággal szól hozzánk. Nem politikai igazságot fogalmaz meg, hanem emberit. Éppen ezért időtálló.
A választások óta sok magyarázatot hallottam. Elemzéseket, értékeléseket, kifogásokat, egymásra mutogatást. Egy dolgot azonban továbbra is hiányolok: az őszinte önvizsgálatot. Nem a győztes oldalon, hanem a saját közösségemben, a jobboldalon.
Amikor két évvel ezelőtt megjelent egy új politikai szereplő, sokan azonnal a hibáit kezdték sorolni. És voltak hibák bőven. Nem csupán politikai tapasztalatlanság, ellentmondások vagy ügyetlen lépések. Sokan erkölcsi kérdéseket is láttak a fellépésében, hiszen közéleti pályafutása egy rendkívül személyes és megosztó családi konfliktus nyilvánosság elé vitelével kezdődött. A jobboldal számára tehát bőven akadt támadási felület. Csakhogy a politika nem attól nyerhető meg, hogy felismerjük a másik hibáit. Attól nyerhető meg, hogy közben nem követjük el a sajátjainkat.
Ma már egyre világosabban látszik, hogy nem az volt a legnagyobb hiba, hogy a jobboldal észrevette az új ellenfél gyengeségeit. Hanem az, hogy szinte kizárólag azokat látta. A saját hibáit pedig nem. Miközben minden figyelem a kihívóra irányult, olyan döntések születtek, amelyek súlyosan megingatták a saját közösség hitelességét. A kegyelmi ügy kezelése és az azt követő események olyan sebeket ejtettek, amelyek nem egy mellékvitorlát téptek meg, hanem magát a főárbocot gyengítették meg. Egy hajó sok vihart túlélhet. A saját főárbocába vágott fejszecsapásokat azonban sokkal nehezebben.
Ami ma hiányzik, az nem a harag, nem a bosszú és nem a bűnbakkeresés. A felelősségvállalás hiányzik. Az a bátorság, hogy kimondjuk: ezt elrontottuk. Ezt rosszul mértük fel. Ebben vakok voltunk. Mert a vereség után az első kérdés nem az, hogy ki győzött felettünk, hanem az, hogy miért tudott győzni. És erre a kérdésre nem a győztesnek kell választ adnia. Nekünk kell.
A felelősséget nem a győztesnek kell kikényszerítenie. A felelősséget a közösségnek kell számon kérnie a saját vezetőin. Ez nem önmarcangolás. Nem önfeladás. Éppen ellenkezőleg: a megújulás feltétele. Egy politikai közösség nem attól erős, hogy soha nem hibázik, hanem attól, hogy képes tanulni a hibáiból. Amíg ezt nem tesszük meg, addig minden magyarázat kevés lesz, minden tiltakozás gyenge marad, és minden jogos kritika könnyen visszahullik ránk.
Gogol figyelmeztetése ma sem veszített az erejéből. A tükör nem azért van, hogy megsértődjünk rá. Nem azért, hogy letakarjuk. Hanem azért, hogy végre meglássuk magunkat benne. Mert csak az a közösség képes felegyenesedni, amelyik előbb hajlandó szembenézni önmagával.
0 hozzászólás