Előszó

A Tradíciók interjúsorozata olyan alkotókat, gondolkodókat és hagyományőrzőket szólít meg, akik életükkel és munkájukkal a magyar kulturális örökség élő továbbadásán dolgoznak. Számunkra a hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem jelen idejű tapasztalat: közösség, nyelv, zene és szemlélet, amely egyszerre köt össze múltat és jelent.

Kovács Péter népzenész, dudás és nyelvész ebben az értelemben különösen fontos megszólaló. Életútja, hangszeres tudása és gondolkodása egyaránt azt mutatja, hogy a népzene nem csupán előadható műfaj, hanem egy belső rend, egy világkép, amelyben a közösség, az egyén és a hagyomány szerves egységet alkot.

A vele készült beszélgetés három részben kerül közlésre. Az első részben gyerekkoráról és zenei indulásáról mesél, a másodikban mestereiről, hangszeres útjáról és közösségi tapasztalatairól, míg a harmadik részben a hagyomány, a jelen és a jövő kérdéseiről, valamint nyelvészeti gondolatairól beszél.

A Tradíciók szerkesztősége nagyra becsüli Kovács Péter munkáját és elkötelezettségét. Az alábbi beszélgetést azzal a szándékkal adjuk közre, hogy az olvasó ne csupán megismerje egy pálya állomásait, hanem közelebb kerüljön ahhoz a szellemiséghez is, amely ezt az utat meghatározza.

 1.rész

Gyerekkor, családi háttér, indulás

 Gyerekkor, családi háttér

Szabó Árpád (Tradíciók):
Mesélne a gyerekkoráról, hogyan telt egy átlagos napja gyerekként, milyen emlékek jutnak eszébe legszívesebben, és hogyan hatott mindez arra a közegre, amely később a gondolkodását is meghatározta?

Kovács Péter:
   Édesapám évtizedekig mozdonyvezetőként, pontosabban motorvezetőként dolgozott, édesanyám előbb gyors- és gépírónő, majd titkárnő volt, az adminisztrációban dolgozott. Akkor, a szocializmusban persze még nagyon keveseknek volt autójuk, így nekünk se volt. Apám gyalog, vagy biciklivel járt a fűtőházba a munkát felvenni. Zalaegerszegen, az Átalszegett utcában laktunk, a Kertváros szélén. A mostani Szent Család, egykori Népköztársaság úti óvodába jártam, de több más óvodába is, meg napközikbe. Talán nehezen alkalmazkodtam mindig az új helyekhez és az új pajtásokhoz, gondolom, ezért lettem zárkózottabb gyerek, majd felnőtt. A játszópajtásaimmal sokat bicikliztünk a kertvárosnak azon a részén, az Átalszegett utcában végig egészen és tovább is, talán a Május 1. ligetig bezárólag és a Kertváros beljebb lévő részein, a családi házas övezetben, az Átalszegett utca keresztutcáinak a „Kádár-kockái” között.

   De itt jön az, ami a népzenei hagyományőrző szemlélet számára is sokat mondhat, hiszen ahogy a nyelvekben, úgy a népzenében is dialektusokról beszélünk: bár csak az akkori KÖJÁL épülete mellett kellett lemenni a dombon a járdán, valahogy abba a másik irányba, a Göcseji útra nem nagyon mászkáltunk és talán nem csak azért, mert ott már akkor is nagyobb volt az autós forgalom és biciklivel egy gyereknek talán már akkor sem volt annyira biztonságos, hanem mert az már valahogy egy egészen másik világ volt: a Landorhegy, a dombunk alatti rész. Valahogy a mi dombunk, amit a Göcseji út választ el a landorhegyi városrésztől a szemléletünket is meghatározta és ez nagyban is így van: pl. hiába van egy konkrét falu Somogyban, a szomszéd falu meg Baranyában, még ha csak 10 kilométer választja is el a két községet, az emberek nem jártak át, mert az egy másik megye – és nem csak azért, mert a buszközlekedés és az utak is más orientáltságúak, más központok felé visznek, hanem ez az emberek tudatában is valahogy benne van. Amikor az államhatárok a mi régiónkban átjárhatókká váltak – ma már személyi igazolványellenőrzés sincs a magyar-szlovén határon – reméltem, hogy az egykor a békediktátum által kettészakított történelmi, egységes néprajzi, nyelvjárási régió, a Hetés, meg a Lendva-vidék, az Őrség kulturálisan újra egyesül, a határ két oldalán lévő emberek, nem csak rokonok, hanem idegenek is, akik egy nyelvjárást beszélnek, hasonlóan gondolkodnak, stb. jobban összebarátkoznak, egymásra találnak, növekedik a közös rendezvények száma, kapcsolatok szövődnek, nem csak munkakapcsolatok.  De nem így lett szerintem.

   Az egykor mesterségesen kreált különbség megmaradt akkor is, amikor már szabadon át lehetett menni az államhatáron. Persze nem csak az infrastruktúrában, hanem az emberek gondolkodása továbbra is az államiságban, mint nagyobb egységben csúcsosodott, tehát a szlovéniai magyarok inkább járnak a szlovén nyelvű Mariborba, Ljubljanába továbbtanulni, dolgozni, mintsem, hogy Lenti, vagy Zalaegerszeg felé vennék az irányt és ezt szomorúnak tartom, hogy a regionalitást, az azonos régiók határokon átívelő újraegyesülésére való vágyat, vagy akaratot, az arra való törekvést továbbra is fölülírja az idegen nyelvű és kultúrájú, esetenként akár elnyomó állami hovatartozáshoz, mint felsőbbrendű szervező erőhöz való hűség a határainkon túli magyarok körében.

 

Gyerekkori élmények folytatása

Szabó Árpád (Tradíciók):
Meséljen még a gyerekkori élményekről!

Kovács Péter:
   A négyemeletes házunk előtti domboldal, egy nagy terület akkor még beépítetlen volt és télen jókat lehetett ott szánkózni, de egyébként bunkert is építettünk ott. Később aztán oda épült a Fiatal Házasok Otthona, így mindez lehetetlenné vált, de közben mi is felnőttünk. Fára is másztunk, a másik oldalon az ablakunk alatt voltak fák, az egyikről egyszer leestem, de nem történt bajom, viszont lehet, hogy azóta vagyok ilyen ütődött? Az anyai ági rokonaim, édesanyám, nagyszüleim tulajdonában lévő Zalabesenyővel szembeni Öreghegyen fekvő „hegyünk”-ön (így nevezik Zalában a dombon lévő szőlőbirtokot) töltött időkre, közös családi szüretekre is szívesen emlékszem és persze a vonyarcvashegyi nyaralóban töltött időkre, a strandolásokra is. A Balaton környéki vonatozások, kompon való hajózások persze nagy élmények egy gyereknek. Édesapám, mivel vasúti motorvezető volt, el is vitt néhányszor magával a vezetőfülkébe, korábban pedig legalább egyszer még mozdonyra is, aminek az ablakain akkor nem láttam ki, hiszen kisgyerek voltam, csak ha fölemelt – és akkor tülkölhettem is. Persze nagy élmény volt ez egy gyereknek. Amikor már nagyobbacska voltam, akkor is elvitt a BZ-motor („Piroska”) vezetőfülkéjébe és akkor fékezni is engedett. Azt tudtam, hogy azt fokozatosan kell, előbb egy kicsit megereszteni, majd vissza, megint előre, megint vissza, de a gyakorlat hiányában egy kicsit hirtelenre sikerült az a fékezés, az utasok is biztos megérezték.

   De mivelhogy itt egy népzenésszel készülődik interjú, hadd meséljek el egy történetet, ami azt bizonyítja, hogy a téma ellenére mennyire városi gyerek voltam én. Kiskoromban egyszer télvíz idején az Átalszegett utcán mentem szüleimmel a már említett Május 1. liget irányába kézenfogva. Már az utca eleje felé tartottunk, amikor az egyik sárga kerítéses családi ház udvarán valami szokatlant figyeltem meg. Szóvá is tettem valamelyik szülémnek: „Nézd, ott valami kutyaszerű állatot hegesztenek!” Hát éppen a disznót pörzsölték (akkor, 1980 körül ezek szerint a disznótartás, disznóvágás még szabad volt városon, vagy a tiltás ellenére csinálták). Azóta sokáig emlegette a család ezt a mondásomat.

 

 

 Család és zenei indíttatás

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen szerepet játszott a családja a zenei pályája elindulásában? Kik voltak a legnagyobb hatással Önre gyerekként?

Kovács Péter:
   Gyerekként is már büszke voltam apámra, aki a zalaegerszegi Albatrosz zenekarban volt szólógitáros, “Pemete” művésznévvel. Ebből az én születésemre talán már semmi nem maradt, már rég nem volt meg az elektromos gitárja, az akusztikusat pedig nem pengette már, csak mesélt erről a korszakáról. Később aztán kisiskolás koromban fekete Polimer magnókazettáról (ami máig megvan) Beatles-t hallgattunk vele, amely zene akkor, 1980 után is már retrónak számított. Érzékeny lelkű kisgyerekként nagyon megfogott az a zene. De az is kiderült, hogy apám első hangszere a tambura volt, ami egy pengetős, tkp. népi hangszer. Aztán az iskolában mandolinzenekarban játszott, ezután lett könnyűzenei gitáros. A tambura úgy jött be apám életébe, hogy a nagyapám Délvidékről származott és a papa az ottani élményei miatt kapott kedvet a tamburakészítéshez és a hangszerjátékhoz is, akárcsak a dédapám. Valahogy kitudódott nagyapám számára, hogy én szeretem a zenét és érdeklődöm iránta, úgy tűnt, érzékem is van hozzá (hiszen akkor talán már apám gitárját is pengetgettem), ezért nekem is csinált egy tamburát, ahogy később több unokájának is (igaz, hogy Kovács nagyapám már nem népdalokat játszott rajta, hiszen ő is vasutas volt, korábban tenorbendzsós is volt dzsesszzenekarban, de gondolom, hogy egy-két népdalt is tudott). Tamburán próbálkoztam tehát először a népi hangszerek közül, saját magam tanultam. Közben, vagy már előtte édesanyám zeneiskolába is beíratott, ott klasszikus furulyát tanultam akkor. Itt kell megemlítenem, hogy apai nagyanyám nagyon szépen énekelt régi filmslágereket, pl. Karády Katalintól, családi összejöveteleken hallgattuk. Amúgy is szívesen nézett olyan régi magyar filmeket kis fekete-fehér Tünde tévéjén. Apám testvérei is játszottak tamburán kedvtelésből; öccse, Tibi nagybátyám gitárosként váltotta apámat az Albatrosz zenekarban. Érdekes módon közülük senki nem játszott hivatásos zenészként. Laci nagybátyám kedvelte és tudta a magyarnótákat és szívesen énekelte őket. Egyszer emlékszem, amikor voltunk náluk, tamburáján pengetve kísérte a saját énekét.

   Anyai ágon is voltak zenei vonatkozások a felmenőim, rokonaim életében, hiszen anyai nagyapám amellett, hogy nagyon szeretett nótázni állítólag hegedűn, citerán, harmonikán is játszott. De kétéves voltam, amikor meghalt, így nem emlékszem rá. Viszont anyám nővére, Ágnes korábban klasszikus hegedűs volt, amíg a kezén az ínhüvelygyulladás ezt meg nem akadályozta, így szakmát váltott és én már nem hallottam hegedülni (talán csak néhányszor külön kérésre húzta meg röviden a hangszerét), pedig a városi vonószenekarban is játszott. De még a Zalai táncegyüttes kamarazenekarában is hegedült Serfőző József tanár úr vezetésével, amikor ott még nem a hagyományos, népies zenélési mód volt a korszellem, hanem a zeneszerzők által komolyzenei stílusban megírt népdalfeldolgozások.

 

Iskolák, tanulmányok

Szabó Árpád (Tradíciók):
Milyen emlékezetes iskolai élményei vannak, amelyek meghatározóak voltak? Milyen szerepet játszott az iskola a népzene iránti érdeklődésében?

Kovács Péter:
   A Kilián György általános iskolába jártam a Kertvárosba, viszonylag közel gyalogosan is az otthonunkhoz. Ez egy nagy zenei múltú intézmény, ugyanis korábban Liszt Ferenc nevét viselte és a rendszerváltás után újra a magyar zeneszerző nevét vette fel. Zenei tagozatos osztályai is voltak, de érdekes módon én sima osztályokba jártam, nem zeneiekbe. Mégis a későbbi életem során mondhatni zenész lettem, sokakkal ellentétben, akik viszont zenei osztályba jártak ott. Emlékszem már napközisként, amikor az udvaron a tornateremből kihallatszott valamilyen rendezvényen a fuvola hangja, amit a fizikatanárnőm lánya szólaltatott meg és természetesen az iskolai rendezvényeken mindig jelentős szerepet töltöttek be a kórusnak, a zenei tagozatosoknak az előadásai. A régi iskola igazgatója, Vajda József népdalgyűjtő szerintem akkoriban minden ilyen iskolai rendezvényen ott volt nyugdíjasként is, mégsem az iskolai élményekből adódott a népzene iránti érdeklődésem, legfeljebb csak tudat alatt. Mégis emlékszem olyan találkozásra, amikor Józsi bácsi volt a közönségem az iskola ebédlőjében, nyolcadikas lehettem, vagy elsős gimnazista. Akkor szólóban tamburáztam egy talán bácskai összeállítást nagyapám tiszteletére az általa nekem gyártott hangszeren, zenekarban pedig Vajda Józsi bácsi unokájával, ifj. Vajda Istvánnal együtt játszottam ifj. Horváth Károly tanárunk vezetésével valamelyik vonóshangszeren. Vajda Józsi bácsinak elévülhetetlen érdemei vannak a zalai népdalok gyűjtésében és én örülök, hogy életemben személyesen ismerhettem, szintúgy, ahogy tanárom édesapját is, Horváth Károlyt Lentiből, aki pedig a Hetés és a szlovéniai Muravidék magyar népdalkincsének gyűjtésében jeleskedett.

 

 

A népzene felfedezése, pályakezdés

Szabó Árpád (Tradíciók):
Hogyan találkozott először a népzenével? Volt-e olyan pillanat, amikor eldöntötte, hogy a népzene lesz az útja?

Kovács Péter:
   Konkrét pillanatra nem emlékszem, de a népzenével való ismeretségem kezdetét én ahhoz kötöm, amikor szerintem a 80-as évek végén apám megvette a Vujicsics együttes első nagylemezét, amely szerb és kisebb részt horvát népzenét tartalmaz. Ezek alapja a tamburazene és szerintem előtte ő sem ismerte a délszláv népzenét, de gondolom, hogy a lemezborítón látható tambura, mint számára a családból ismerős hangszer keltette fel az érdeklődését. Azt meghallgatva nagyon megfogott az a virtuozitás, lendület, hangulat, hangzás és lüktetés, a lemez változatos zenei szerkesztettsége. Azt viszont már nem tudom, hogy már előtte megkaptam-e a nagypapától az első tamburámat, vagy ez a Vujicsics-lemez megismerése után történt. Mindenesetre én közben elkezdtem hallgatgatni a rádió népzenei adásait is, így megismertem a magyar népzenét is és több más nép zenéjét is, pl. a balkáni népzenét, de a magyar őstörténet iránti érdeklődésemből kifolyólag a mongol is megfogott. Mindenre nyitott voltam, ez egy kamaszgyerektől elvárható.

   Az apai nagyapámtól kapott tamburát meg kísérletképpen citeraszerűen is hangoltam a szabványhangolás mellett, így emlékszem, hogy citeraszerű hangzásban és ritmizálással is kísérleteztem, játszottam rajta magyar népdalokat otthon, önfejlesztő tanulási módszerrel, ugyanis a zeneiskolába akkor talán még mindig klasszikus furulyára jártam. De persze már a klasszikus blockflőtémen is otthon legfőképpen népdalokat játszottam valahogy a legszívesebben. Hogy miért? Nem tudom megmondani, valahogy megtalált ez a zene és az az életérzés, a lelkem legmélyebb rétegeibe hatolt, vagy éppen felemelt? Mélyről jövő, egyszerű és őszinte az őseink zenéje; benne van a genetikánkban, a mi lelkünket, érzéseinket, gondolkozásunkat és igényeinket tükrözi. De akkor ezekbe valószínűleg nem gondoltam bele, egyszerűen csak megragadott és egy életre meghatározta a sorsomat, azt hiszem.

 

 

Szerkesztői ajánlás:   A történet itt még korántsem ér véget. Amit eddig láttunk, az csupán a gyökerek világa volt – a folytatásban már azok az utak rajzolódnak ki, amelyek a mestereken, hangszereken és közösségeken keresztül egy életté formálták a zenét.

Szabó Árpád