Volt idő, amikor egy fa nem csupán fa volt, hanem jel.
Nem beszélt, mégis üzent. Nem írták le, mégis mindenki értette.
Április utolsó éjszakáján a sötét nem volt teljesen csendes. Valahol lépések halk zaja, egy visszafojtott nevetés, egy gyors mozdulat – és reggelre ott állt a májusfa. Egy kapu előtt. Egy szív helyett.
Aki kapta, tudta. Aki állította, remélte. Aki látta, értette.
A májusfa állítás hagyománya messzire nyúlik vissza az időben. Európa számos vidékén ismert volt már a középkorban is, de gyökerei ennél is mélyebbre, a tavaszt köszöntő, ősi rítusok világába vezetnek. A fa az életet jelentette: a természet újjászületését, a termékenységet, az ember és a világ rendjének megújulását.
Magyarországon azonban ez a szokás egy sajátos, különösen emberi jelentéssel gazdagodott. A májusfa nemcsak a tavaszé lett, hanem a szerelemé is.
A legények éjszaka indultak útnak. Nem beszéltek róla, nem kérkedtek vele. A megfelelő fát sokszor az erdőből hozták – egyenes törzsű, sudár példányt, amely méltó volt arra, hogy üzenetet hordozzon. Szalagok kerültek rá, kendők, néha egy üveg bor. Aztán a lány háza elé állították, többnyire úgy, hogy senki ne lássa.
És reggelre ott volt. Egyetlen jel, amely mindent elmondott.
Májusfa-állítás Bajánsenyén; a fényképet a veleméri Cserépmadár szállás egyik vendége készítette, aki résztvett a férfierőt és leleményt igénylő nevezetes eseményen forrás: www.csinyalohaz.hu
Május. Május elseje.
Gyerekkoromból kétféleképpen maradt meg bennem. Ott volt az állami ünnep – felvonulásokkal, majálisokkal, egyenruhás sorokkal, hangszórókból szóló beszédekkel. És ott volt a másik május – a falunké. A miénk.
A kettő egymás mellett létezett. Néha talán egymást megtűrve, kimondatlanul. Voltak idők, amikor a májusfa állítását nem nézték jó szemmel, különösen a városokban. De nálunk ez nem számított igazán.
Mi mindkettőt ünnepeltük.
Gyerekként nem is nagyon értettük a különbséget. Talán nem is érdekelt bennünket. Az akkori, ingerekben szegényebb világban minden alkalom ünnep volt. És mi örültünk neki – egyszerűen, őszintén. A májusfa állítása izgalmas dolog volt. Nem csak hagyomány – kaland.
A közeli erdőből kellett megszerezni a fát. Többnyire éjszaka. Nemcsak azért, hogy ne lássák, hanem azért is, hogy a lány reggel már ott találja. Ajándékként. Meglepetésként. Üzenetként.
Északon, a szlovák határ közelében nőttem fel, ahol a tájat bükkösök uralták. A fiatal bükkfák egyenesek voltak, magasak, kevés lombbal – éppen alkalmasak májusfának. A friss, világoszöld levelek különös szépséget adtak nekik. A legények már az erdőben letisztították a fát, majd ketten-hárman, néha többen is, lopakodva vitték be a faluba. A kiválasztott háznál gyorsan került rá a dísz: szalag, esetleg egy üveg bor. Aztán a kerítéshez kötözték.
És reggelre megszületett a történet.
Reggelente különös izgalom járta át a falut. Ki kapott fát? Milyen magas? Milyen díszes? Az emberek megálltak a kapuk előtt, félmosollyal, fél szavakkal – mert minden májusfa jelentett valamit. Nem kellett kimondani.
Volt nekem is valaki, akire akkoriban gyakran gondoltam. De a bátorságom kevés volt. Így ő soha nem tudta meg, hogy az én szívem is érte dobbant. Nem állt fa az ő kapujában – és talán ezért az én történetem csendben maradt. Az élet később másfelé sodort bennünket. De néha elgondolkodom: mi lett volna, ha egy éjszakán mégis elindulok az erdő felé?
A régi történetek között akadtak egészen különlegesek is.
Mesélték az öregek, hogy volt, amikor a lányos ház gazdájának szekerét darabjaira szedték, és felkötötték egy májusfára. Ehhez már nemcsak bátorság kellett, hanem erő és ügyesség is.Egy ilyen fa felállítása nyolc-tíz ember munkája volt. És bizony kellett hozzá egyfajta ösztönös tudás is – hogy a fa ne csak álljon, hanem tartson is.
Ma már ritkábban állnak májusfák a házak előtt. De a jelentésük talán nem tűnt el teljesen. Mert minden tavaszban ott van ugyanaz a csendes várakozás. Ugyanaz a kimondatlan érzés. És talán mindannyian őrzünk magunkban egy májusfát -egy olyat, amit egyszer fel kellett volna állítani.
Részletekért kattintson ide
Májusfa Európában, Németországban „Maibaum”, Angliában szalagos tánc kapcsolódik hozzá. A hagyomány közös gyökerű, de mindenhol saját formát öltött. Történeti háttér A májusfa állítás középkori európai forrásokból ismert, de gyökerei pogány tavaszköszöntő rítusokra vezethetők vissza.
Szabó Árpád
Nagyon örülök,hogy szót ejtettél erről a szép hagyományról,ami itt a szülőfaludban igenis most is él.Igaz ,itt az erdők ölelésében nem nehéz találni zöld ágat,ami szalagokkal,lufival feldíszítve köszönti május 1-jét!!Ilyenkor a májusfák jelzik az átutazónak,hogy ahol májusfát lát,bizony kislányok is laknak! Akiknek pedig már udvarolnak, azt az ablakban díszelgő májuskosarak jelzik!
Ahogy írtad ez a hagyomány túlmutat a természet megújulásán,mert nemcsak a fiatalság és a szerelem ünnepe,hanem a közösségépítésé is.
Annyival szeretném még kiegészíteni,hogy e szép hagyomány gyökerei az első századig nyúlnak vissza.
Fülöpöt,valamint Jakab apostolt térítő útjuk során egy Valburga nevű szűzleány segítette,akit azonban a pogányok különböző vádakkal illettek.Valburga,hogy megcáfolja az ellene felhozott vádakat,vándorbotját a földbe szúrta,letérdelt elé és imádkozott.
A bot-mindenki szeme láttára-zölden kirügyezett!
Ezért olvadt össze ez az esemény a keresztény ünnepkörrel.Általában pünkösdkor,ünnepélyes keretek között tánccal,mulatsággal döntötték le.! :))
Köszönöm a kiegészítést!
Valóban léteznek olyan legendák, amelyek Fülöp és Jakab apostolokhoz, illetve egy Valburga nevű szűzhöz kötik a májusi ünnepkört. Fülöp és Jakab apostolok ismert, korai keresztény alakok, ünnepük a régi egyházi naptár szerint május 1-jére esik, míg a Valburga név inkább germán eredetű, és egy későbbi szenthez kapcsolódik.
Ez is jól mutatja, hogy ezek a történetek több különböző hagyományréteg – korai keresztény és későbbi európai (germán) elemek – összekapcsolódásából alakultak ki. Ugyanakkor ezek inkább későbbi, keresztény értelmezések, amelyek a már meglévő, jóval korábbi – pogány eredetű – tavaszköszöntő szokásokhoz kapcsolódtak.
Írásunkban ezért elsősorban a néprajzilag adatolt, általánosan elfogadott, ősi tavaszköszöntő gyökerekre helyeztük a hangsúlyt.
Mostanában szeretném feleleveníteni és feldolgozni a Kendertermelés és az ehhez szorosan kapcsolódó szövés történetét, az én emlékeim szerint. Tudom a falunkban Hangonyon nagy hagyománya volt ennek. Emlékszem a Kenderföldekre, az égig érő kenderre, a kenderáztató gödrökre a „mocsolyákra”, a szövőszékre a „Szátyvára” és magára a szövés menetére. Olyan jó lenne, ha mások is megosztanák emlékeiket pld. ezzel a témával, és tulajdonképpen minden más érdekes hagyománnyal kapcsolatban is! Mert hiszem, hogy falunk annak idején élenjáró volt ezen a téren is!