Publicisztika a csendre, a tömegre és a választásra figyelve
Előszó
Nem feladata ennek az írásnak, hogy politikai állásfoglalás legyen, és nem célja az sem, hogy bárkit meggyőzzön. Sokkal inkább egy kérdésként szeretne megszólalni – csendesen, mégis egyre sürgetőbben. Hogyan jutottunk el oda, hogy egyre könnyebben fordulunk egymás ellen?
Mintha a világban valami lassan elmozdult volna. Mintha az ember már nem egyszerűen különbözne a másiktól, hanem folyamatosan összehasonlítaná magát vele, és ez az összehasonlítás nem megértést, hanem feszültséget szülne. A másik sikere, ereje vagy jelenléte sokszor már nem példa, hanem teher.
Ebből a feszültségből pedig megszületik az a hang, amely már nem kérdez, hanem ítél. Ez az írás nem kíván ítélkezni. Csupán emlékeztetni szeretne arra, hogy mielőtt tömeggé válunk, még emberek vagyunk.
A tömeg hangja – amikor a döntés nem a miénk
A történelem egyik legismertebb jelenete nem csupán vallási történet, hanem az emberi természet egyik legpontosabb lenyomata. Az a pillanat, amikor a tömeg választ, és kimondja: Barabás. Nem egy ember döntött, hanem a tömeg, amely mindig hangosabb, gyorsabb és sokszor az egyszerűbb válaszokat választja.
Ez a jelenet azonban nem maradt a múltban. Ma is velünk él minden alkalommal, amikor nem gondolkodunk, hanem reagálunk, amikor nem értünk, hanem ítélünk.
És talán ez a legnehezebb felismerés:
nem mindig mások a tömeg.
Sokszor mi magunk is benne állunk.
„…tetemem felett áll az ember!”
(Szabó Árpád)
„Mit jelent valójában a húsvét?”
A zaj kora – amikor mindenki beszél, de senki nem hall
A mai világban egyre többen szólalnak meg, ami önmagában nem lenne baj, sőt akár érték is lehetne. A megszólalás lehetősége azonban felelősséget is jelentene. A probléma inkább az, hogy miközben egyre többen beszélnek, egyre kevesebben hallgatnak.
A közösségi terek és a vélemények világa olyan zajt hozott létre, ahol az érték már nem a tartalom, hanem a hangerő lett. Ebben a zajban lassan eltűnik a csend – pedig a csend az, ahol az ember gondolkodni tud.
Nem véletlen, hogy egy húsvéti üzenet így fogalmaz:
„bonyolult világunkban nehezen tudunk ünnepelni, pedig az igazán nagy dolgok megéléséhez békére és csendre van szükség.”
És talán ma éppen ez hiányzik leginkább.
„nincs, aki azt kiáltja: elég… elég!”
(Szabó Árpád)
A rend emlékezete – amit a vidék még őriz
Volt idő, amikor az ember nem véleményekből építette fel a világát, hanem rendből. A hagyományos paraszti világ nem improvizáció volt, hanem egy kialakult és működő rend, amelyben minden mozdulatnak helye volt, minden ételnek ideje, és minden szónak súlya.
Ma gyakran halljuk, hogy a vidék, a falusi ember lemaradt, hogy nem érti a világot, és hogy másoknak kell helyette dönteni. Ezzel párhuzamosan sokan – diplomával vagy érettségivel a zsebükben – hajlamosak azt gondolni, hogy birtokában vannak az igazságnak.
Pedig a tudás nem kiváltság, hanem felelősség.
Ahol ez a felelősség hiányzik, ott a rend helyét könnyen átveszi a rendetlenség. És ahol a rendetlenség válik divattá, ott már nem az igazság keresése történik, hanem az egymás fölé kerekedés szándéka.
„A rend, amit elveszítettünk”
A világ irányai – amikor az ember eszközzé válik
A világban ma erők feszülnek egymásnak. Energiáért, erőforrásokért, hatalomért folyik a küzdelem. Olaj, gáz, föld – és hamarosan a víz.
Ezek nem elméleti kérdések, hanem valóságos konfliktusok. És ezek mögött mindig ott van az ember.
Sokszor azonban nem mint cél, hanem mint eszköz.
A történelem során ez a minta újra és újra megjelent. És minden alkalommal az ember fizette meg az árát.
„…vagyonom a kárhozatom.”
(Szabó Árpád)
A gyűlölet és ami utána marad
„Ünnep vagy zaj?”
Egyre inkább azt látjuk, hogy a világot – globálisan és helyben egyaránt – a szembenállás és a gyűlölet hangjai határozzák meg. Mintha ez lenne az új rend.
Pedig nem lehet az.
Mert a legnagyobb szembenállások is véget érnek egyszer. És amikor véget érnek, az embereknek újra egymás mellé kell állniuk. Egymás szemébe kell nézniük.
És lesütött szemmel nem lehet élni.
A gyűlölet nem lehet cél.
A folyamatos szembenállás nem lehet út.
Mert végül nem az marad meg, hogy ki mit kiáltott,
hanem az, hogy hogyan tudtunk – vagy nem tudtunk – együtt élni.
Zárszó
Ez az írás nem arról szól, hogy kinek van igaza, és nem arról, hogy ki mit válasszon. Sokkal inkább arról, hogy maradjunk emberek.
Mert a választások után is azok maradunk. Egymás mellett élve. Egymásra utalva.
Hamarosan egy másik írás is megjelenik, amely még mélyebbre megy ezekben a kérdésekben. Addig is kívánom, hogy a húsvét ne csupán ünnep legyen, hanem lehetőség: a csendre, a gondolkodásra, és arra, hogy újra emberként nézzünk egymásra.
Szabó Árpád
Egy személyes megjegyzés a cikkhez.
Őszintén szólva félelmetesnek tartom azt az irányt, amerre a világ halad. Egyre inkább azt látom, hogy nem az igazság számít, hanem az, hogy ki tudja erősebben, hangosabban ráerőltetni a sajátját a másikra.
Mintha újra nem lenne fontos az eszköz, csak a vélt igazság.
Mintha újra elfogadottá válna az, hogy aki mást gondol, azt nem megérteni kell, hanem legyőzni.
Pedig mást gondolni szabad.
Sőt: kell is.
De nem erővel, nem indulattal, nem uszítással — hanem érvekkel.
És az érveket meg kellene hallgatni.
Mert ha ez eltűnik, akkor nem vita marad, hanem valami egészen más.