Bevezető: mihez van közünk?

A cím provokatív: „Semmi közöd hozzá”. Már önmagában is vitaindító, mert az olvasás aktusa pont arról szól, hogy valamihez mégis közünk lesz: egy sorshoz, egy döntéshez, egy mondathoz, egy csendhez. Orbán Erika kötete sokféle élethelyzetet villant fel: veszteséget, elvágyódást, bűntudatot, félelmet, vágyat, kiszolgáltatottságot, emberi töréseket. A könyvben több rövidebb-hosszabb írás kap helyet; nem egy összefüggő történetről beszélünk, hanem mozaikszerű novellákról.

A kötethez személyes szál is köt: nem ismerem a szerzőnőt közelről, mindössze egy színházi közegből adódó találkozás és néhány szó erejéig van kapcsolódás. A korábbi könyveit nem olvastam, ezért kizárólag erről az egy kötetről tudok véleményt formálni. Ezt fontosnak tartom előre leírni, mert a tisztességes kritika számomra itt kezdődik.

 

 

A szerzői világ ígérete

A kötet több szövegében nagyon erősen érződik egy tudatos, akaratot és önismeretet mozgósító női nézőpont. Sokszor az a benyomásom, hogy a megszólaló hang (akár személyes, akár fikció) nem sodródik, hanem választ, dönt, konfrontálódik vagy épp kimondja, amit más elhallgatna. Ez erő. Az is erő, hogy a szövegek többsége nem akar „szépíteni”: az életet nem ünnepi díszben mutatja, hanem a maga fáradt, néha nyers, néha könyörtelen valóságában.

A témaválasztásokban visszatérően ott van az, amit én „elmaradt álmok és elmaradt élmények szellemlegetésének” érzek. Nem panaszként, inkább belső nyugtalanságként. Ez a nyugtalanság tud működni irodalmi motor gyanánt – és több helyen működik is.

Amiben a kötet kifejezetten erős

1) Pillanatfelvételek és hangulat:
A kötet sok novellája jó érzékkel ragad meg egyetlen élethelyzetet, mint egy éles fotót: az olvasó látja a szobát, a testtartást, a levegő súlyát. Itt Orbán Erika tud. Vannak mondatok, amelyek odatapadnak a bőrre.

2) A „mindennapi dráma” hitelessége:
Több szövegben a konfliktus nem „nagy regényes” fordulatból jön, hanem abból, ami a valóságban is szétmar: félreértésekből, elhallgatásokból, apró megalázásokból, kis csúszásokból. Ez a realista érzék erény.

3) Bátorság a kellemetlen témák felé:
A könyv nem a komfortzónába simul. Megjelenik benne kórházszag, veszteség, erőszak, kiszolgáltatottság, függés, a „nem merünk beszélni róla” rétege. Ez sok olvasónál épp azért találhat be, mert nem kikerüli, hanem vállalja.

A fő problémám: hirtelen váltások, elengedett vezérfonal

A legerősebb kritikám ugyanakkor a kötet szerkezeti és narratív fegyelmére vonatkozik.

Többször tapasztaltam azt, hogy a szöveg hirtelen idősíkot vált, vagy úgy ugrik át „egy másik dimenzióba”, hogy az olvasó nem kap elég kapaszkodót:

• nincs előkészítés,
• nincs átvezetés,
• vagy a korábban felépített belső logika egyszer csak elvágódik.

Ennek az a következménye, hogy egy addig jól szervezett történet egyszer csak „kicsúszik a kézből”, és az olvasó – még gyakorlott olvasóként is – értetlenséggel állhat a befejezésnél. Nem azért, mert „nem érti az irodalmat”, hanem mert nem kapja meg azt a minimális narratív jelzést, amitől egy váltás szándékolt és követhető lesz.

Itt nem arról van szó, hogy mindennek „magyarázottnak” kell lennie. A sejtetés, a nyitva hagyás, a kimondatlanság fontos eszköz. De a követhetőség és a szöveg belső koherenciája nem ugyanaz, mint a „mindent elmagyarázok” attitűd. Én inkább azt éreztem: a kötet egy ponton túl gyakran kér tőlem olyan bizalmat, amit nem épít meg.

A „mélyebb réteg” üzenete: felmentés vagy koncepció?

A könyv végén szereplő szerzői jegyzet (a „mégis van közöd hozzá” – „a mélyebb réteg”) többek között azt üzeni:
„Ha ide belépsz, ne keresd a logikát. Itt a megérzés vezet tovább.”

Ezt én kétféleképp tudom olvasni:

1) Mint koncepciót:
Lehet, hogy Orbán Erika tudatosan egy olyan prózavilágot épít, ahol a „történet” helyett a rezgés, a hangulat, a belső dobbanás a lényeg. Ez legitim művészi döntés.

2) Mint felmentést egy szerkesztési probléma alól:
Ugyanakkor olvasóként nehezen tudom elfogadni, hogy a „ne keresd a logikát” mondat előre mentesítse a szöveget a következetesség alól. A megérzés vezethet, de az olvasót nem jó magára hagyni egy sötét erdőben annyival, hogy „majd érzed”.

Én itt látom a kötet egyik kulcskérdését: ha a szerző a megérzés útját választja, akkor még inkább szükség van finom jelzőfényekre. Ha ezek hiányoznak, a „mélyebb réteg” nem mély, hanem homály lesz.

Miért fontos mindez egy rutinos szerzőnél?

A szerzőről azt tudom, hogy nem pályakezdő, több kötete megjelent már. Épp ezért gondolom úgy: azok a visszatérő, ciklikus szerkezeti jelenségek, amelyek ebben a kötetben zavaróak lehetnek (túl hirtelen váltások, elengedett vezérfonalak), nem „kezdő hibák”, hanem tudatosan választott vagy átnézett döntések.

És itt jön a kritika célja: nem „ütni” akar, hanem jelezni. Mert ha egy szerzőnek van hangja, bátorsága, témája, akkor kár, ha az olvasó egy részét pont az veszíti el, ami a legjobban megtarthatná: a követhetőség.

Kinek ajánlom?

• Annak, aki szereti a rövid, élethelyzet-központú prózákat.
• Annak, aki nem bánja, ha egy történet néha nyitva marad, és inkább hangulatot visz haza, mint „lezárást”.
• Annak, aki a női nézőpontokat, belső monológokat, érzelmi és társadalmi rezdüléseket keresi.

Zárszó: mégis van közünk hozzá

A cím azt mondja: semmi közöd hozzá. A könyv vége azt mondja: mégis van. Én azt mondom: az olvasónak mindig van köze ahhoz, amit végigolvasott – de a szövegnek is legyen köze az olvasóhoz. Kapaszkodó, jelzés, ritmus, belső rend. Nem azért, hogy „szájbarágjon”, hanem hogy végigvezessen.

Orbán Erika kötetében sok érték van: hang, bátorság, tétek, pillanatok. Én azt szeretném, ha a következő lépés – akár egy következő kötetben, akár egy átdolgozott szerkesztésben – az lenne, hogy ezeket az értékeket nem gyengíti, hanem erősíti a szerkezeti fegyelem. Akkor a megérzés nem menekülőút lesz, hanem valódi mélyréteg.

Szabó Árpád