—

A padon ülő két férfi közül az idősebb már vagy tíz perce beszélt — csendesen, kicsit fáradtan, ahogy azok szoktak, akiket ritkán hallgatnak meg. Kaposvár mellé utazik, mesélte, egy kis faluba, a lányához. Jó darab út lesz neki, de meg kell tennie. A másik, egészségesebb, erősebb testalkatú férfi bólogatott, közben az órát nézte a peron végén, és elmondta ő is, hogy üzleti ügyben vár egy másik vonatra, semmi érdekes.

— Manapság mindenkinek fáj valamije — mondta az öreg, és mosolygott, azzal a fáradt, engedékeny, mindent elfedő mosollyal, amivel az idősek szokták nyugtázni a világ apró bajait. — Az enyém a szívem. Meg minden más is, ha már itt tartunk. De hát hetvenhat vagyok, minek panaszkodjak.

Beszélgettek még — az időjárásról, a vasút késéseiről, arról, hogy régen minden más volt, gyorsabb, olcsóbb, na jó, talán nem is jobb, csak más —, semleges szavak, amikbe két idegen belekapaszkodhat, amíg a vonatra várnak.

Aztán megszólalt a hangosbemondó, a vonat begördült, és az öreg felállt — vagy inkább próbált volna, mert a térde megbicsaklott, és a kezével a levegőbe kapott, támaszt keresve.

— Segítene? — kérdezte, kicsit zavartan, mintha szégyellené, hogy kérnie kell. — Csak fel a lépcsőn, aztán már megvagyok.

A másik férfi természetesen nyúlt oda, ahogy egy idegennek nyúl az ember ilyenkor — gondolkodás nélkül, a keze már a könyök alatt volt, mielőtt még végiggondolta volna —, és fölvette a bőröndöt is, amin egy kis, kopott bőrcímke fityegett, rajta ceruzával, girbegurbán odaírva egy név: Sárossy. Ismerős volt a név, valahonnan nagyon régről, de nem volt ideje eltűnődni rajta, mert az öreg felkapaszkodott, és a kabátujja kicsit felcsúszott a csuklóján.

Ott volt.

Világosan, tévedhetetlenül, ahogy egy ötven éve bevésődött kép szokott előbukkanni: a forradás, ami nem egyszerű heg volt, hanem forma — egy apró, torz gyíkalak a csukló felett. A bőrbe mart nyom, amelyet ő maga ütött oda ennek az embernek réges-régen, egy vasdorong élével, napi rendszerességgel, egy pincehelyiség betonpadlóján, ahol az előtte álló embernek nem volt neve, csak száma. Emlékezett a mozdulatra is, most, ötven év után is, ahogy a vas lecsapott, és a kéz — az a kéz, ami most az övébe kapaszkodott, hogy fel tudjon lépni a vagon lépcsőjén — visszarándult, védekezőn, hiába.

Valami megbillent benne, mintha a peron kövezete süllyedt volna egy araszt a talpa alatt. Ötven év, és egyetlen pillanat alatt visszazuhant abba a helyiségbe, ahonnan azt hitte, végleg kilépett.

A keze — az ő keze — még mindig ott tartotta az öreg könyökét. Nem engedte el. Nem tudta elengedni.

— Köszönöm — mondta az öreg, már fent a lépcsőn, kicsit kifulladva, és leült a legközelebbi ülésre, az ablak mellé. Onnan intett, hogy jöjjön, üljön csak le mellé egy percre, amíg a vonat el nem indul, nincs sietős dolga, ugye?

És ő — maga sem tudta, miért — leült.

Az öreg megigazította a kabátját, aztán, mintha a beszélgetés természetes folytatása volna, csak úgy, minden átmenet nélkül elmondta, hogy tulajdonképpen nem is egyszerű látogatásra megy, hanem búcsúzni. Az orvos a minap közölte vele, hogy hónapok kérdése az egész, és ő nem akar úgy elmenni, hogy előtte ne látná még egyszer a lányát, akivel — itt elhallgatott egy pillanatra, mintha keresné a szavakat, vagy mintha nem akarná megtalálni őket — évtizedek óta nem beszéltek. Kamaszkora óta, mondta csendesen, és nem fűzött hozzá magyarázatot, csak annyit, hogy reméli, még idejében odaér.

— Az ember azt hiszi, van ideje mindenre — mondta az öreg, és a keze, az a bizonyos kéz, a gyíkforma sebbel a csuklóján, önkéntelenül az ölébe hullott, tenyérrel felfelé, védtelenül, ahogy egy gyereké szokott, amikor elalszik. — Aztán egyszer csak nincs.

Ő ott ült mellette, és hallgatott. Most már a helyére került a név is a bőröndön: Sárossy. És vele együtt az arc, amit ötven év alatt megpróbált elfelejteni, és nem sikerült. Tudta, hogy létezik valahol — mindig is tudta —, csak sosem engedte meg magának, hogy keresse, hogy szembenézzen vele, és most itt ült mellette, mintha az élet maga rendezte volna így, hogy ne legyen többé kibúvó. Tudta volna, mit kellene mondania. Egyetlen szót is elég lett volna talán. De a torka összeszorult, és semmi nem jött ki rajta.

A hangosbemondó jelezte az indulást. Ő felállt, mert most már muszáj volt, és az öreg utánanyúlt, megszorította a kezét — azt a kezet, ami annyiszor lesújtott rá —, és csendesen azt mondta:

— Isten áldja. Jó utat, és köszönöm még egyszer.

Aztán kilépett a peronra, és a vonat ajtaja becsukódott.

A szerelvény lassan megindult. Az öreg ott ült az ablak mögött, és amikor a szerelvény egy vonalba ért a peronon álló férfival, felemelte a kezét, és integetett — mosolyogva, könnyedén, ahogy egy jó ismerősnek szokás, aki éppen most tett vele egy szívességet.

Ő ott állt a peronon. A torkából csak egy érthetetlen hang szakadt fel, olyan, amit ő maga sem hallott igazán, mintha nem is a sajátja volna. A keze elindult felfelé. Nehéz volt, mintha ólomból volna, és mire a válla magasságába ért, a vonat már csak egy zöld folt volt a sínek végén.

 

 

Szabó Árpád

 

 

Szerzői megjegyzés

Ez a novella eredetileg egy irodalmi pályázatra készült. A történet, annak alapötlete, szereplői és cselekménye saját alkotásom; a már elkészült szöveg nyelvi és szerkesztői csiszolásához azonban mesterséges intelligencia segítségét is igénybe vettem.  A pályázat kiíróját még a nevezés előtt megkérdeztem, összeegyeztethető-e ez a „saját, eredeti szellemi alkotás” követelményével. Válaszuk szerint az AI-segítség igénybevételét a pályázat tiltja. Ezt tudomásul véve a novellát nem neveztem a pályázatra.

A történetet azonban ettől még szeretném megosztani az olvasóimmal. Az eset közben olyan kérdéseket vetett fel bennem az emberi alkotás, a szerkesztői segítség és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról, amelyekkel később külön írásban szeretnék foglalkozni.