Egy készülő könyv lapjairól.
Gyermekkori emlékek, emberek, történetek és hétköznapi pillanatok egy lassan eltűnt világból. Személyes visszaemlékezések, amelyek nem csupán egy ember életéről, hanem egy egész nemzedék mindennapjairól mesélnek. A könyv még formálódik. Addig is ezen az oldalon időről időre rövid részletekkel, történettöredékekkel és ízelítőkkel engedünk bepillantást a készülő kéziratba.

Édesapám taligája
Nekünk volt egy kétkerekű, golyóscsapágyakon futó taligánk. Édesapám készítette lakatos segítségével. Komoly kis szerkezet volt, egyszerre akár egy erdei köbméternyi gallyfa is felfért rá. Apám vállhámot öltött, befogta magát a taliga elé, mi pedig az öcsémmel kétoldalt toltuk. Ha távolabbi erdőrészben volt vágás, az oda-vissza út három-négy kilométert is kitett.
Máskor az erdész szólt apámnak, hogy itt vagy ott van egy kidőlt, kiszáradt fa, elhozhatjuk, ha rendet teszünk utána. Ilyenkor iskola után indultunk neki az erdőnek. Vittünk fejszét, fűrészt, kötelet, és valami puha rongyot, amit a vállunkra teríthettünk. Aztán ki-ki felvette a maga fáját. Bennünk, fiúkban már dolgozott a virtus. Nem akartunk lemaradni apánk mögött.
Bizonyítani szerettük volna, hogy mi is legények vagyunk. Ő olykor megkérdezte: – Biztos vagy benne, fiam? Ha azt mondtuk, igen, ránk hagyta. De azt is pontosan tudta, mikor kell megállni. Ilyenkor rendszerint saját magára hivatkozott. – Bizony, már öregszem! És mi megpihenhettünk.
A történet itt most véget ér, de az emlékezés folytatódik… Látogasson vissza később is! Időről időre újabb történettel, egy újabb ízelítővel jelentkezünk a készülő Rendes és rendetlen naplóm lapjairól.

Szamárzsíros kenyér
Részlet a készülő Rendes és rendetlen naplóm – Emlékeimről magamnak című könyvből
Nem tartoztam egyik iskolai csoporthoz sem. Mert voltak csoportok. Voltak a jobb módúak, aztán a fizikai adottságaik miatt kiemelkedők, és voltak a legszegényebb családok gyerekei, meg a cigányok. Ők teljesen külön kasztot alkottak. Én nyitott voltam feléjük. Valahogy el is fogadták a közeledésemet.
Talán úgy érezték, hogy ha engem védelmeznek, bármilyen formában, akkor egyenrangúak lehetnek a magyarokkal – mert így neveztek bennünket. Vagy csupán én értelmeztem így. De tény, hogy Béla, akit nemes egyszerűséggel mindenki Békának hívott, elfogadott engem beszélgetőtársnak. Vele soha nem játszottunk, csak beszélgettünk, viccelődtünk, sokat nevettünk. Sokszor megosztottuk egymással a szerény tízórainkat is. Egyszer két egymásra borított, pirosas valamivel megkent kenyérrel kínált. Gyanakodva néztem a kenyeret, és megkérdeztem tőle:
– Mi ez? – Szamárzsíros kenyér – mondta nagy komolyan.
– Kóstold meg!
Én azonban borzadva mondtam, hogy inkább nem. Ekkor szívből jövő kacagásban tört ki, és elmondta, hogy ez a pörköltnek megmaradt zsírja, azt kente az anyukája a kenyérre.
– Na, kóstold meg! – noszogatott nevetve. De én már nem akartam újabb gyanús dologba belemenni, ezért nem ettem belőle. Féltem, hogy ebből is rosszul jövök ki. Béla – Béka – neheztelt is ezért rám egy darabig.
A történet itt most véget ér, de az emlékezés folytatódik… Újabb részletek és történetek a készülő könyvből a Rendes és rendetlen naplóm oldalán.

A kis zöld tízórais táska
Rendes és rendetlen naplóm – Emlékeimről magamnak
Volt nekem egy különleges tízórais táskám. Zöld vászonborítású, henger alakú kis alkalmatosság volt, vékony vállpánttal. A két vászonréteg között apró falapocskák biztosították a merev tartását, a két végén pedig nútolt faelemek fogták össze a szerkezetet. A palástja hosszában nyílt, így a benne lapuló szendvics és alma nem nyomódott össze. Egy vastagabb szárú, fehér kereszt is volt rajta. Ma már arra gondolok, talán svájci eredetű lehetett, hiszen azokban az időkben sokféle segély érkezett Magyarországra. De ezt biztosan nem tudom.
Egyvalamit viszont biztosan tudok: soha nem volt üres. Édesanyám mindig tett bele valamit. Olyan nem fordult elő, hogy ennivaló nélkül induljak iskolába. A kirándulások különösen izgalmas alkalmak voltak. Ilyenkor még egy kis extra is járt nekünk: egy Őzike csoki és egy sertésmájkrém. Ez bizony nem volt semmi!
Csakhogy voltak gyerekek, akik ennél jóval előkelőbb tízórait engedhettek meg maguknak. Ők Irénke néninél, a boltban tíz deka Pick szalámit vásároltak. Hét forintért! Na, az már reggeli volt!
Máig az orromban érzem az illatát. Amikor együtt tízóraiztunk, bizony sokszor megcsapott a Pick szalámi illata, és én irigykedve néztem azokat, akiknek jutott belőle. Vágytam rá. De azt is tudtam, hogy hét forintból mi mindannyian megreggelizünk. A májkrém ötven fillérbe került, az Őzike csoki pedig, ha jól emlékszem, harmincba. Ha most visszagondolok ezekre a pillanatokra, bizony elszégyellem magam. Mi öten voltunk testvérek. Mind az öten iskolába jártunk. Mind az öten kirándultunk. Számoljunk csak!
A kis zöld táska pedig hosszú éveken át szolgált. Olyan sokáig, hogy már szinte felnőtt voltam, amikor ismét találkoztam vele. Az öcsém autószerelő műhelyében bukkantam rá a maradványaira. Akkor már nem szendvicset és almát őrzött, hanem csavarokat. Kicsit nosztalgiáztunk fölötte. Nézegettük a szerkezetét, a falapocskákat, amelyek még mindig összetartották. Az öcsém egyszer csak megszólalt:
– Hallod, ezt nagyon faszául gyártották meg!
És milyen igaza volt! Egykor édesanyám csomagolta bele a tízóraimat. Évtizedekkel később pedig még mindig hasznát vettük, csak már egészen másra. A Pick szalámi illatára ma is emlékszem. De ahogy telnek az évek, egyre inkább az jut eszembe, hogy az a kis zöld táska soha nem volt üres.
A történet itt most véget ér, de az emlékezés folytatódik… Újabb részletek és történetek a készülő könyvből a Rendes és rendetlen naplóm oldalán.

Jóska bátyám – Egy történet, amely még folytatásra vár
Vannak emberek a családunkban, akiknek az életéből gyermekkorunkban csak annyit látunk, amennyit az akkori világunk megenged. Aztán évtizedekkel később egyszer csak kiderül, hogy a jól ismert arc mögött mennyi el nem mondott történet rejtőzik.
Ilyen ember volt számomra Jóska bátyám is.
Mindig különös szeretettel gondoltam rá. Gyermekként természetesnek vettem, hogy hozzánk tartozik, hogy ott van a családunk életében. Arról azonban, hogy milyen utat kellett bejárnia, mielőtt az általam ismert Jóska bátyámmá vált, akkoriban vajmi keveset tudtam. A háború, az idegen föld, a bizonytalanság és egy szerelem, amely végül két ország történetét kötötte össze egyetlen család életében. Most, amikor a családi emlékeket gyűjtöm, lassan előttem is kibontakozik ez az életút. És közben egyre inkább érzem, hogy vannak történetek, amelyeket nem szabad néhány mondattal elintézni.
Jóska bátyámé is ilyen.
A történet folytatása egyelőre várat magára. De annyit már most tudok: ha egyszer elmeséljük, nemcsak egy ember életéről lesz szó, hanem arról is, hogyan találhat egymásra két ember egy széthullott világban.